Vállgazd Blog

Mit mutat meg a falusi pék ismertetett története arról, hogy a globális gazdaság növekedése ellen nem küzdeni kell, hanem a növekedés élharcosává kell válni? Mi a véleménye erről?

Az előadáson elhangzottak alapján mi a véleménye arról, hogy a globalizáció miért fokozza a vállalatvezetők pszichés terhelését, és vajon mi lehet amögött, hogy állítólag a nők jobban képesek e helyzetet kezelni?

A blogolás értékeléséről

Kedves Hallgatók!

Az üzleti gazdaságtan tantárgyhoz kapcsolódó blog-kérdésekhez várjuk hozzászólásaikat! Pontokat szereznek azok a hallgatók, akik az előadást követő péntek éjfélig kifejtik véleményüket akár csak egy, vagy mindkét kérdéssel kapcsolatban. A blogolás ezt követően is folytatódhat természetesen, csak már jutalompont nélkül. A félév során hozzászólásaikkal összesen 5 pontot szerezhetnek.

Üdvözlettel:

Kozma Miklós

Kedves Hallgatók!

Kérem Önöket, hogy a blogolásért járó pontszámok érvényesítése érdekében az alábbi adataikat küldjék el emailcímemre (ildiko.palfi@uni-corvinus.hu):

 

Kedves Blogolók!

 

Bár ez a kérdés nem mozgatta meg annyira a fantáziájukat mint a diákhitel kérdése, örültünk, az értékes megjegyzéseknek, véleményeknek!

A háztartások fogyasztási hiteleinek és a vállalati hitelek alakulásának magyarázatára szinte mindenkinek ugyanaz volt a válasza. A fogyasztók rövid távon gondolkodnak, csak a jelennek élnek, távolabbra nem tekintenek, kényszer alatt cselekszenek az emberek, illetve nem értenek a pénzügyekhez. Ennek a rövid távú szemléletnek a kialakulásában óriási felelősséget tulajdonítanak a pénzügyi intézeteknek és a vállalatoknak is, akik a hitelfelvételre, az egyre nagyobb fogyasztásra ösztönöznek, illetve sok esetben nem hívják fel a figyelmet a kockázati tényezőkre és nem nyújtanak megfelelő szintű felvilágosítást. Egyetértek azzal a gyakori megállapítással, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani az átlagemberek pénzügyi képzésére. (Bár nagyon pesszimista az a kép, melyet az átlagos fogyasztóról lefestettek, a diákhitellel kapcsolatos kommentárjaikat olvasgatva én nem lennék ennyire pesszimista, mindenképpen érdemes lenne tovább árnyalni a képet..)

A vállalati hitelfelvétellel kapcsolatban a magyarázat a legtöbb esetben „a gazdasági válság következtében kialakuló tevékenység visszafogás, visszavonulás, óvatosabbak lettek a vállalatok, sokuknál a túlélés a cél, költségeiket visszafogják” indokok voltak. Nagyon sajnáltam, hogy ezt a jelenséget nem két oldalról vizsgálták. Kik lettek óvatosabbak? A vállalatok vagy a hitelintézetek? A vállalatok nem mernek „előre menekülni” és csak a túlélésre játszanak, vagy a hitelintézetek magatartása változott meg, és nem mernek hitelezni? Úgy gondolom, hogy a vállalati hitelfelvételek csökkenését nem lehet egyoldalúan csak a vállalatok „racionális, megfontolt” magatartásával magyarázni.

 

Kazainé Ónodi Annamária

 

Kedves Blogolók!

 

Nagyon örültem, hogy a diákhitel konstrukcióval kapcsolatban ilyen sokan megosztották véleményüket. Rekord mennyiségű hozzászólás érkezett.

A legtöbb hozzászóló azon a véleményen volt, hogy ha a hallgatók tanulmányi idejük alatt hitelfelvételre „kényszerülnek”, akkor mindenképpen érdemes a diákhitel konstrukciót választani, annak kedvezőbb feltételei miatt. A hozzászólók többsége a hitelfelvétel problémára, a jövőbeli visszafizetési kockázatra helyezte a hangsúlyt, csupán páran írták le, hogy nekik miért volt előnyös ez a konstrukció.

Nagyon fontosnak tartom kiemelni azt az örvendetes tényt, hogy a hozzászólók véleményét a hosszú távú gondolkodás jellemezte, legtöbben a diákhitelre mint befektetésre tekintettek. Befektetés „saját magukba, jövőbeli munkaerő piaci értékükbe, versenyképességükbe”. Részletesen foglalkoztak a hozzászólók azzal a kérdéssel, hogy kinek, mikor érdemes felvenni a hitelt. Szabad-e bulizásra, jobb életre? Ezzel kapcsolatban megoszlottak a vélemények, általában felelőtlenségnek tartották. Általánosan úgy fogalmazhatjuk meg, hogy ha „értékteremtő beruházást” tudnak megvalósítani a diákhitel segítségével, illetve látnak „biztosítékot” a jövőbeli visszafizetésre, akkor érdemes.

Rendszerszintű kérdésekkel csupán egy hozzászóló foglalkozott (SayDavid), köszönet neki gondolataiért. Az egészséges és hatékony felsőoktatási finanszírozási rendszer kialakítása egy nagyon kritikus kérdés, amelynek egyik elemét képezheti egy jól kialakított diákhitel rendszer.

A hozzászólók többsége ugyanakkor egy másik, úgy tűnik hogy a hallgatók számára kritikus dilemmával foglalkozott: Szabad-e, érdemes-e tanulás mellett dolgozni? (2008-ban ez volt az egyik vita kérdés, és akkor is rekordmennyiségű hozzászólás érkezett be.) Csupán azt szeretném itt megjegyezni, hogy helyesen látják a hallgatók, hogy van választási lehetőség. (Nem gondolom azt, hogy a tanulás melletti munkavállalás lehetőségét teljes mértékben el kell vetni. Természetesen meg kell találni az egészséges egyensúlyt, illetve érdemes mindenkinek magában tisztáznia, hogy mi az elsődleges célja, mit szeretne elérni, hiszen könnyen kerülhet olyan szituációban amikor a munka a tanulás a diákélet között választásra kényszerül. Érdemes elolvasni newgle 2009.12.07. hozzászólását, ahol a munkavállalás talán nem mindenki számára evidens előnyeit mutatja be.)

Összességében köszönjük a sok hozzászólást, véleményt!

 

Kazainé Ónodi Annamária

Kedves Blogolók!

Ebben a témában nagy örömömre kicsit nagyobb vita bontakozott ki, mivel sokkal inkább rólunk, Magyarországról van szó. Lucky Strike és Zsana1 saját városuk, Pécs példáján keresztül érveltek, hogy Magyarország logisztikai központtá válásának elsődleges letéteményese a közlekedési infrastruktúra fejlesztése. Jól látják ugyanakkor, hogy a cél nem elsősorban az, hogy sok autópályánk legyen és mindenki átroboghasson rajtunk, hanem meg kell állítani a szállítmányokat, hozzáadott értéket kell teremteni.

Földrajzilag valóban nagyon kedvező feltételekkel indulunk, de meg kell teremteni a kiszolgáló, hozzáadott értéket teremtő létesítményeknek és az azokat összekötő (köz-, vas- és vízi) utak hálózatát. Ebből a szempontból eredménynek tekinthető, hogy létezik Magyarországon az Országos jelentőségű logisztikai szolgáltató központok koncepciója (Budapest /Nagytétény, Csepel/, Soroksár, Győr-Gönyű, Sopron, Szolnok, Debrecen, Záhony, Székesfehérvár, Baja, Szeged, Miskolc, Tiszaújváros logisztikai központjait magába foglalva), amelyek az európai jelentőségű áruforgalmi utak mentén szolgálják ki az igényeket. Nagyon fontos lenne ugyanakkor a logisztikai iparág nemzeti elismerése, és szerepének felismerése az ország előtt álló nagy lehetőség tekintetében.

D11 is rámutat arra, hogy a közút mellett nagyon fontos lenne a környezetet kevésbé terhelő, vasúti és vízi úton történő, elsősorban teherszállítás fejlesztése, ami jelenleg nagyon elmaradott infrastruktúrával működik. A vasúti pályák rendkívül korszerűtlenek, mind a maximális tengelyterhelést, mind az elektronizációt tekintve, a Duna hajózhatósága pedig erősen függ az időjárástól, emiatt kiszámíthatatlan, nem tervezhető szállítási útvonal.

NaAgy Judit

Kedves Blogolók!

A hozzászólók jól látják, elkerülhetetlen/visszafordíthatatlan az a folyamat, hogy a vállalatok munkaerő-igényes tevékenységeiket olyan országokba, régiókba telepítsék, ahol munkaerővel kapcsolatos költségeiket optimalizálni tudják. Sokan meg is említik ennek előfeltételeit, a globalizáció jelenségét, és elsősorban a koordinációt lehetővé tevő információs technológiát. Hasonlóképpen fontos szempont az is, - ahogyan Gregorius 425 is megállapítja – hogy a fejlődő országokban megtermelt termékek, szolgáltatások felvevőpiaca elsősorban Európa, és a többi fejlett ország.

Többen értelmezték úgy Európa „múzeummá” válását, hogy az Öreg Kontinensnek ezentúl turizmusból kell megélnie. Én sokkal inkább egy átvitt értelmezést látok. A feltevés szerint a jövőben Európára (és ilyen értelemben részben az USA-ra is) úgy fognak tekinteni, mint minden modern technológia bölcsőjére, ám annak továbbfejlesztésében, a magas szintű innovációban is átveszik a szerepét a ma még csak fejlődő országok. Egyetérthetünk abban, hogy ma a fejlődő országokba kiszervezett tevékenységek alacsony innovációs tartalmúak, jól bejáratott technológiát kapnak, amellyel egyetlen feladatuk a rájuk bízott termelési/szolgáltatási tevékenység végrehajtása. A nagy tudástartalmú K+F, innovációs tevékenység azonban továbbra is a fejlett országok privilégiuma. A múzeummá válás elkerülése érdekében, szerintem, pontosan ennek az innovációs képességnek kell a fejlett országokban maradnia, és a hozzáadott értéküket ez garantálhatja.

Nagy Judit

Kedves Blogolók!

 A távmunka – illetve tágabb értelemben a flexibilis munkavégzés – sokak szerint a munkaerőpiac egyik kulcstényezője lesz a következő években, évtizedekben. Magyarországon ugyanakkor ez a forma nagyon kevéssé elterjedt; 1-2%-ra becsülik a távmunkások arányát (egy meglehetősen régi, 2004-es felmérés 50,000-re becsülte a távmunkások számát hazánkban). A hozzászólásokból meglehetősen jól kirajzolódnak a távmunka előnyei. A vállalatok spórolhatnak az irodai infrastruktúrán, nem vagy csak kisebb irodát kell fenntartaniuk, ezáltal költséget takaríthatnak meg. A részmunkaidőben vagy kötetlen munkaidőben dolgozók számára praktikus lehet, hogy lényegében saját maguk oszthatják be munkaidejüket. A rugalmasabb munkaidő-beosztás révén pedig a nemzetközi statisztikák szerint 20-30 százalékkal lehet hatékonyabb a munkavégzés. A távmunka melletti érv lehet a munkaadók számára az is, hogy a távmunkások kevesebbet hiányoznak, a kimutatások szerint évente átlagosan 1-2 nappal kevesebb betegszabadságot vesznek ki.

 

A távmunkának azonban nemcsak a munkavállaló vagy a munkaadó számára lehet pozitív hatása, hanem a társadalom számára is. A távmunka a GYES-en, GYED-en lévők számára lehetőséget nyújthat arra, hogy visszakapcsolódjanak a munka világába. Ugyanilyen módon a megváltozott munkaképességű emberek számára is lehetőségeket teremthet ez a munkavégzési forma. Megoldást nyújthat az ingázás problémájára is – valószínűleg társadalmi és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb lenne, ha az emberek inkább lakóhelyük közelében vállalnának munkát, illetve ha ez nem lehetséges, akkor távolról, az interneten keresztül végezzék munkájukat. Az ingázás ugyanis általában nagymértékű környezetterhelést is jelent egyben (elég, ha csak Budapest példájára gondolunk – 2001 és 2007 között a közúti forgalom 35%-kal növekedett a budapesti agglomerációban, több mint 300,000 ember ingázik naponta a fővárosba, többségük személygépkocsival). Magyarországon a foglalkoztatás szintje nemzetközi mércével mérve rendkívül alacsony, ezen mindenképpen javíthatna a távmunka elterjedésének növekedése (erről részletesebben lásd a Magyar Távmunka Szövetség honlapját: www.tavmunka.org).

 

Legnagyobb negatívumként a hozzászólók az egységes szervezeti kultúra kialakulásának a hiányát jelölték meg, bár volt, aki nem feltétlenül értett egyet abban, hogy a vállalati kultúra feltétlenül szükséges lenne a fogyasztói értékteremtéshez. Többen megjegyezték, hogy a távmunka elszemélyteleníti a munkavégzést, nem alakulnak ki emberi kapcsolatok a munkatársak között. Utóbbit természeten nem lehet kizárólag a távmunka számlájára írni, a világban általánosságban megfigyelhető a közösségek atomizálódása, az egyének elidegenedése pedig globális jelenséggé válik. A távmunka természetesen nem csodaszer, nem alkalmazható minden iparágban, ahogy arra többen rávilágítottak – a távfodrászat, a távépítés valószínűleg még sokáig csak sci-fibe illő szakmák lesznek, hiszen bizonyos termelő és szolgáltatató szakmák megkövetelik a teljesítés konkrét helyén történő személyes közreműködést (azonban korántsem olyan mértékben, mintahogyan elsőre gondolnánk: egy felmérés szerint a munkavállalók 83 százaléka úgy vélekedett, hogy jelenlegi munkáját távmunkában is el tudná látni). Végezetül megjegyezném, hogy a vitában nem merült fel a távmunka egyik nagyon fontos aspektusa, amely egyesek szerint a távmunka elterjedésének egyik legnagyobb gátját jelenti: ez pedig a munkavégzés kontrolljának, illetve a minőségellenőrzésnek a problémája. Ennek megoldása nélkül ugyanis a munkaadók aligha szánják rá magukat a távmunka bevezetésére a vállalatuknál.

Szántó Richárd

Kedves Blogolók!

 A life-long-learning koncepciója rendkívül divatos manapság, fontosságát a legtöbb hozzászóló elismerte. Tudásunk állandó fejlesztése talán még olyan szakmákban is fontos lehet, mint a példaként hozott matematikatanár vagy asztalos esetében. Bár kettő meg kettő még valószínűleg hosszú ideig néggyel lesz egyenlő, egy matematikatanárnak is újabb és újabb oktatási koncepciókat kell elsajátítania, új demonstrációs eszközökkel kell megismerkednie. Egy asztalosnak is lépést kell tartania szakmája legmodernebb technológiai újításaival vagy tisztában kell esetleg lennie egy üzleti vállalkozás elindításához szükséges üzleti ismeretekkel.

 

A szakmaváltás kérdéskörét többen említették a hozzászólók között. Sikeres szakmaváltásokra számos példát lehetne hozni: Czakó Borbála például az Ernst&Young könyvvizsgáló cég egykori vezérigazgatója jelenleg londoni nagykövet, de azt talán kevesebben tudják, hogy eredetileg üzemmérnökként kezdte pályafutását. Simó György pedig, aki nemrég még a Magyar Telekom vezérigazgató-helyetteseként dolgozott, eredetileg szociológia diplomával lépett ki az ELTE kapuján a kilencvenes évek végén. Míg 20-30 évvel ezelőtt egyenesen gyanús volt, ha valaki elhagyta munkahelyét, az állások váltogatása mára elfogadottá, hovatovább szükségessé válik. A szakmaközi váltásoknak azonban van egy igen nagy veszélye. Ahhoz, hogy az ember szakemberré váljon egy adott területen több tízezer ún. gondolkodási sémát kell elsajátítania. Egy elismert szakértő – akit a pszichológusok gyakran a sakkjátékból kölcsönvett nagymester metaforájával írnak le – ismeri szakmája leggyakoribb és legfontosabb jelenségeit, ismeri az ezekre vonatkozó modelleket, és alkalmazni tudja azokat egy-egy probléma megoldására. Ezeknek az elsajátítása általában igen hosszú időbe – legalább tíz évbe, de még akár évtizedekbe – is telhet, függően attól, hogy milyen szakterületről beszélünk (nem véletlen, hogy a leendő orvosokat sok éven át tréningeznek arra, hogy előbb-utóbb jó szakember váljon belőlük). A szakmák állandó cserélgetése lehetetlenné tesz ilyen mértékű elmélyülést.

 

Az egyetemi diploma az álláskeresésnél jó ajánlólevél lehet, de – kétségtelen tény – egyre több cég követeli meg a szakmai gyakorlat szükségességét. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az egyetem, bár elmozdulhat a gyakorlatiasabb képzések irányába, soha nem lesz azonban a gyakorlati képzések fellegvára. Az egyetem – főként a mester- vagy az ötéves képzéseket tekintve – egy területre vonatkozó általános tudást, elméleti ismereteket adhat. A gyakorlat évről-évre változhat, könnyen meglehet, hogy az első évesként elsajátított „gyakorlatias” tananyag (amelyet a hallgatók oly sokszor kérnek számon az egyetemi képzésen) öt évvel később teljesen elavulttá válik. Szokták mondani, hogy „nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet”, amely jól érzékelteti az elméleti megalapozottság, az elmélyültség fontosságát.

Szántó Richárd

Kedves Blogolók!

A problémakört vizsgáljuk két oldalról: a vállalati kultúrát elsődlegesen alakító személyek felelőssége, és az ahhoz elsősorban alkalmazkodni kénytelen személyek felelőssége. Mindkét szereplő felelős maga és társai magánéletére gyakorolt jó/rossz hatásért.

 

A) A kultúrát elsődlegesen alakító személyek elsősorban a formális vezetők, illetve egyes esetekben jelentős informális befolyással rendelkező munkatársak. A lényeg: nagyon nagy a felelősségük, mert az emberek aktív idejük döntő részét a munkahelyen, és nem otthon töltik. Ráadásul a magánélet természetes szerveződései – család és baráti körök – nem mindennapi válságjukat élik: sokat kell tennie azért valakinek, hogy élhető, életét gazdagító családdal és baráti körrel rendelkezzen. Adott tehát a munkahely, mint életünk alapvető közege, és ennek értékhangsúlyai meghatározóak mindannyiunk életében. Ma elismerést kaptam a vállalatnál, mert józan maradtam egy nagyon feszült helyzetben az ügyféllel, vagy éppen letolást kaptam, mert nem tudtam se’perc alatt világosan meggyőzni mindenkit az álláspontomról. Vagy mert volt a nyuszin sapka, vagy mert nem volt…

Nagyon érett személyiségnek kell lennünk ahhoz, hogy ennek hatásától többé-kevésbé függetlenedni tudjunk, és ez is csak rövid távon megy – hosszabb távon saját értékeinkkel összhangban lévő vállalatot kell keresni: nincs más választásunk.

 

B) Óva intek ugyanakkor mindenkit attól, hogy saját sorsa alakulásáért a vállalati kultúrát, a főnökeit, kollégáit, vagy éppen esetleg széthullott családját, baráti körét tegye felelőssé. Magunk és mások sorsának alakításáért akkor is felelünk, ha „utolsó mezei munkavállalók” vagyunk, otthon pedig „se kutyánk, se macskánk”. Szinte sistereg a környezet azok körül, akik ezt pozitívan és tudatosan képesek megélni – legyenek bármilyen életkorúak és beosztásúak. El kell oda jutnunk, hogy saját alapvető értékeink határozzák meg napi döntéseinket, és vállalni tudjuk a konfliktusokat az ezzel ellentétes nyomásokkal szemben. Hmm, könnyű azt mondani… Hosszú az önismerethez vezető út.

Nem tudok okosabbat tanácsolni senkinek, minthogy keresse ezeket a pozitív mintákat jelentő embereket a környezetében, minden velük töltött pillanat aranyat ér.

 

Kozma Miklós

Kedves Blogolók!

Kiindulópontul egyetértek azokkal, akik leszögezték, hogy jó minőségű munkavállalókra minden helyzetben – gazdasági válságban is – szükség van. Az is igaz, hogy ha sikerül értékes munkavállalóvá válni, ezt a potenciális munkaadók észre is kell, hogy vegyék rólunk, tehát ebben az értelemben „el kell adni magunkat”.

Nézzük a két kérdést kicsit részletesebben.

 

A) Mitől leszünk kiváló minőségű munkavállalók, akik után két kézzel kapnak a munkaadók? Ehhez három dolgot kell kiválóan végeznünk a munkaadó számára releváns területen: gondolkodni, kommunikálni, együttműködni másokkal.

1. A gondolkodni tudás jelentőségét talán nem hangsúlyozták a tisztelt diákok eléggé, talán azért mert nem vették észre, talán azért, mert nyilvánvaló képességnek tartják. Pedig nem az: hogy valaki egy szorult helyzetben képes legyen kreatív, nem sablonos, előremutató megoldásokat kitalálni és részleteiben kidolgozni, gondolkodási eszközöket és rutint igényel. Ebben segíthetnek a sokat szidott egyetemi elméleti tárgyak, igaz, csak akkor, ha kifejezetten saját fejlesztésünkre figyelve próbáljuk leküzdeni az ezek jelentette kihívásokat.
2. A kommunikálás szintén nyilvánvalónak tűnő készségeket igényel, mégis óriási különbségek tapasztalhatók a végzős diákok között e tekintetben. Érdemes feltenni magunknak a kérdést: ha valaki kérdez tőlem valamit, gyorsan megértem a kérdése lényegét, egyszerűen és lényegre törően tudok válaszolni neki? Kerülöm a fölösleges mondatokat és a sablonokat a válaszomban? Ha nem határozott igen a válasz, akkor van még mit fejlődni, mielőtt mi leszünk az a bizonyos nagyon keresett munkavállaló.
3. Együttműködni másokkal – nos, igen. Ez persze csapatmunkát jelent, kezelni tudni a nehéz helyzeteket, amikor olyanokkal kell együtt dolgozni, akiket egyébként nem kedvelek. Nem kunszt a barátokkal együtt dolgozni, de egy munkahelyen nem csak barátok és nem csak szimpatikus emberek vannak. A szakmai tudásra is olyan módon van leginkább szükség, hogy közös nyelvet jelenthessen a kollégákkal és ügyfelekkel, befektetőkkel való munkában. Ez részben elméleti hátteret (rugalmas gondolkodásra, gondolkodási sémák közti gyors váltásra való képesség), részben gyakorlati érzéket (ez az a bizonyos érzés a gyomorban, ami megsúgja, hova kell és mekkorát „ütni”) igényel. Nem lehet szavakkal elmondani, hogy milyen sokat lehet ebben fejlődni az egyetemi évek alatt, és milyen különbség tud kialakulni az emberek között, mire friss diplomásként állásinterjúkra indulnak.

B) Miért van „önmagunk eladásának” jelentősége? Egyetértek azokkal, akik szerint legjobb önmagunkat kell a másik féllel megismertetni, és semmiképpen sem olyasvalakit játszani el, aki nem mi vagyunk, csak a másik olyasvalakire vágyik. Csakhogy ezzel az alapelvvel két nagyobb probléma van: egyrészt kevés az olyan friss diplomás, aki igazán ismeri önmagát és pontosan tudja, mire képes és mit miért akar csinálni. Ez van, fejleszthetjük magunkat, de ritka kivételtől eltekintve bizonytalan válaszoknál tovább ekkorra még nem sikerül eljutni. Másrészt a felvételiztetők gyorsan, kevés információból döntenek a jelöltekről (még ha sok tesztet is iratnak és sok interjú is készül), meglehetősen felszínes benyomások alapján, mert legalábbis ritka az a munkaadó aki tudja is, hogy mit akar, és rá is szánja az időt és energiát hogy ki is válogassa a neki megfelelő embert. Az ilyen kommunikációs csapdákban fel kell találnunk magunkat, és erre jó ha gyakorolunk.

 

Praktikus tanácsok:

• Igen, vegyünk részt az egyetemi társas tevékenységekben, gyakoroljuk a felelősségvállalást (magunkért, másokért), és a véleménynyilvánítást, a kommunikációt.
• Legyünk nagyon igényesek saját szakterületünk művelésével kapcsolatban, ne csak arra figyeljünk, amit valamelyik tárgyban számon kérnek. Csináljunk presztízs kérdést abból, hogy tájékozottak legyünk és értsük a felmerülő problémákat az adott területen!
• Becsüljük meg a kudarcainkat, mert azokban van a legjobb tanulási lehetőség – saját hibáinkból.

 

Elvi segítség, hogy mire figyeljünk:

Nincs értelme az olyan munkának, főleg nem hosszú távon, amelyik a magunk örömén kívül másoknak nem jelent hasznosságot. Próbáljunk, akarjunk valami olyat csinálni, ami jól érzékelhetően hasznos másoknak. És, igen, közben persze saját képességeink és érdeklődésünk területén maradni.

Ha ezekre figyelünk, jó esélyünk lesz a munkaerőpiac legértékesebb munkavállalóivá válni, és annak is maradni.

Kozma Miklós

A leginnovatívabbnak tartott országokban megfigyelhető, hogy a frissen végzett egyetemi hallgatókat számos eszközzel ösztönzik vállalkozásalapításra, és nemzetközi összehasonlításban magasabb is a pályakezdők vállalkozásalapítása. Az egyéni karrier szempontjából milyen előnyei és hátrányai lehetnek egy ilyen pályakezdésnek?

 

Elviekben a legtöbb blogoló egyetért a végzés utáni vállalkozásalapítással, de hogy ő maga is alapítana abban már nem olyan biztos. Valóban megfontolásra int több dolog is, mint például a tapasztalathiány, amit többen említenek. Az egyéni vállalkozás hátrányaként említi yilli még, hogy lényegében csak magára számíthat az ember, egy vállalatnál jobban megmondják, hogy mit kell csinálni, de szerinte is, akiben van önállóság, elhivatottság és versenyszellem, az fogjon bele.Emy90 szerint sokat segítene egy hatékonyabb szakmai gyakorlati rendszer az egyetemen, s ebben nagyon igaza van. A másik tényező, amit ugyancsak szinte mindenki kiemelt a tőkehiány, aminek az áthidalásában sokat várnának az államtól. Lucky Strike például mindjárt jobban hajlana vállalakozást indítani, ha megdobná az állam úgy 15 millióval. Sajnos erre nem lehet számítani, azonban egy megalapozott jó ötletre már sokkal valószínűbb, hogy lehet állami vagy akár magánbefektetőktől pályázatok útján pénzt szerezni. Nem azt akarom mondani, hogy e tekintetben minden rendben van az állam oldaláról, de a kiindulópont kétségtelenül egy életképes ötlet kell, hogy legyen. Ennek pedig már az egyetemi évek alatt körvonalazódnia kell, mint néhány, főként amerikai példa mutatja. Segíthet ebben az is, hogy mint majd tapasztalni fogják, tanulmányi versenyek vagy szemináriumi házi feladatok gyakori témája, hogy találjanak ki egy önálló vállalakozást s készítsék el az üzleti tervét. Amerikában, a gyors posta ötlete például egy ilyen beadandó feladat alkalmával született meg, ebből nőtt ki a későbbi FedEx. A lényeg tehát valahol itt van, találni egy piaci rést, s újszerű, kreatív szolgáltatást nyújtani, mint brady is írja!

Nagyon helyesen mondja d11, hogy ha sok pályakezdő áll elő életképes ötletekkel, akkor ezek felgyorsítják az innovációs folyamatot, s ez viszi előre a gazdaságot. A pályakezdők friss szemléletére és tudására hívja fel a figyelmet nagy északi ember is. Over the rainbow és isosisko azt is a korai vállalkozásalapítás melletti érvként hozza fel, hogy később már, amikor van család, gyerekek, nehezebben vált az ember, s kezd valami újba, inkább marad a régi munkahelyén.

Kétségtelen, hogy a közgazdászhallgatóknak vannak a legjobb lehetőségeik új vállalkozásba fogni, de abban kicsit vitatkoznék Lucky Strike-kal és brady-vel, hogy kizárólag ők alkalmasak erre. Mérnökök például sokszor alapítanak vállalkozást egy-egy találmányuk, ötletük megvalósítására. Igaz, nekik is szert kell tenniük vállalkozási ismeretekre már az egyetemen vagy rögtön utána, s persze alkalmazhatnak közgazdászt is. Helyesen utal rá lacika, hogy nem mindegy mi a motiváció, egy dinamikus céget létre hozni, vagy valahogy megélni. Márpedig Magyarországon legtöbbször ez utóbbiról van szó, azaz álláshiány miatti kényszervállalkozásról, mint RÉQ és over the rainbow is írja, s RÉQ valóban két nagyon jellemző szakmát említ meg ebben a vonatkozásban: a nyelvtanárokat és az építészmérnököket.       

 

Kiss János

Az innovációt a fogyasztói igények magasabb szintű kielégítéseként határoztuk meg. Ez hogyan értelmezhető a tartós fogyasztási cikkek (pl. tv, hűtőszekrény, mosogatógép, hifitorony) körében néhány éve megfigyelt „beépített avulással”, miszerint a termékek rövidebb élettartammal rendelkeznek és kevéssé szervizelhetőek, mint a több évtizede forgalmazott elődeik? A legújabb típusú tartós fogyasztási cikkek valóban magasabb szintű fogyasztói igényt elégítenek ki?

 

Kedves Hozzászólók!

Chikán Attila és Czakó Erzsébet engem kért fel, mint az intézetben az innovációval foglalkozó kollégát, hogy kommentáljam a blogolók véleményét.

Szinte egyöntetűen sajnálatosnak tartja minden hozzászóló, hogy a tartós fogyasztási cikkeknél a tartósság fogalma alatt egyre rövidülő időket kell értenünk. Jól látja persze brady, hogy sokszor nem is fizikai elhasználódásról van szó, hanem erkölcsi elavulásról, különösen a számítástechnikában. Erre hívja fel a figyelmet bagaela is. Persze a végeredmény szempontjából mindegy, mindkét esetben kénytelenek vagyunk eldobni a „régit”. Lucky Strike szerint sem az új termékek minőségével van baj, hanem a profitérdek miatt teszik a vállalatok fizikailag vagy erkölcsileg egyre gyorsabban elavulttá a termékeket. Igaza van persze zsana1-nek, hogy kettőn áll a vásár, a gyártók profitérdeke mellett a fogyasztók újdonság iránti vágya is fűti ezt a folyamatot. Márpedig ha a gyártók képesek akár évente, vagy bizonyos cikkek esetében éven belül is új modellekkel előjönni, s a vevő hajlandó váltani a tökéletesebb, többet tudó termékre, akkor miért érné meg húszéves élettartamra tervezni egy terméket, fejti ki d11. Sokaknál presztízskérdés, hogy például a legújabb iPod modellel villogjanak, írja. Liana szerint ezzel szemben fogyasztói igény mutatkozik a hosszabb élettartamú cikkekre is, tehát nem elégítik ki megfelelően a fogyasztói igényeket a vállalatok. Ez is rávilágít arra, hogy fogyasztóként kettős lelkületűek vagyunk, azt akarjuk, hogy legyenek tartósabbak a tartós fogyasztási cikkek, ugyanakkor elvárjuk, hogy varázsoljanak el bennünket minél gyakrabban újdonságaikkal a vállalatok. Az, hogy melyik énünk kerekedik felül végső soron a pénztárcánktól függ, ez derül ki balázs24 hozzászólásából is, mert mint írja, feléjük az emberek inkább bütykölgetik a 10-12 éves autóikat, mintsem hogy újat vegyenek. Ebben persze még messze vannak a kubaiaktól, akik még ma is az 1959-es forradalom előttről ott maradt amerikai autókat és teherautókat bütykölgetik. Ez egyben egy extrém példa arra, hogy a termékek tartóssága nagyban függ társadalmi, gazdasági tényezőktől. Mi pedig, mint lalikirály írja, fogyasztói társadalomban élünk, ez az itt vitatott probléma gyökere. Felveti, hogy etikus magatartás-e, amit a vállalatok követnek, néhány hozzászóló emellett, mint láttuk a másik oldal felelősségét is megemlíti. Meg kellene tehát változni a hozzáállásunknak, hívja fel nagyon helyesen a figyelmet lalikirály, mert a túlzott fogyasztás, az, hogy sűrűn lecseréljük dolgainkat, súlyos környezeti károkhoz vezet már ma is.  

 

Kiss János

A hungarikumok olyan márkákat jelölnek, amelyek tradicionális magyar termékekhez kötődnek. Kiknek és milyen marketing tevékenységet kellene kifejteni ahhoz, hogy a hungarikumok fogyasztói keresletre találjanak, a piacon maradjanak?

 

Kedves Blogolók!

 

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a magyar jogszabályok - az uniós joggal összhangban - nem ismerik a hungarikum fogalmát, a hungarikum szó nem szerepel egyetlen jogszabályban sem, csak a köznyelvben él. Az Európai Unióban a földrajzi eredetvédelmet használják, és akkor részesülhet ebben az oltalomban a termék, ha annak különleges minősége, hírneve vagy egyéb jellemzője a földrajzi származásnak tulajdonítható. A brüsszeli védelem egyrészt azt jelenti, hogy a szóban forgó termékek földrajzi megjelölését más nem használhatja, más felõl pedig az Európai Unió segít reklámozni, még szélesebb körben megismertetni ezeket a termékeket. Ez úgy érzem, nem köztudott, a hozzászólók közül sem említette senki, (nem tudom, hallottunk-e például arról, hogy a Tokaj Vinum Hungarikum Egyesület hároméves bornépszerűsítő programjához Brüsszel összesen több mint félmillió euróval járult hozzá, érdemes tehát pályázni EU-s forrásokra). Hazánk termékei közül eredetvédelemben részesül: a tokaji aszú, a makói hagyma, a pálinka (konkrétan a Szatmári Szilva, a Békési Szilva, a Szabolcsi Alma és a Kecskeméti Barack), a szegedi és a budapesti téliszalámi, (talán ezek a legismertebb eredetvédelemmel bíró termékek, a hozzászólók is leginkább ezeket emlegették. Itt muszáj azt megemlítenem, hogy eredetvédelem ide vagy oda, 2009 májusában egy 120 éves múltú, emblematikus hazai vállalat, a Herz felszámolásától volt hangos a média), továbbá oltalmat élvez a gyulai kolbász, a csabai kolbász, a szegedi és a kalocsai fűszerpaprika-őrlemény. Az EU most, 2009 októberében felvette a védett elnevezésű termékek szűk körű európai uniós listájára a hajdúsági tormát is.

A termékpolitikát tekintve a kiváló minőség fontosságát több hozzászóló (ChrisNorberto, Szezammag, Liana5, Nagy eszaki ember, Happiness, Emy90) is hangsúlyozta, valóban kiemelten fontos, alapvető tulajdonság a hungarikumoknál, a minőség teszi a termékeket elismertté. A termékpolitikánál még a megfelelő csomagolásnak lehet nagy szerepe. Azzal is egyet kell értenem, hogy az árpolitikát nézve ezen termékek ára magas, hiszen egyedi termékek, megkülönböztető stratégiával, viszonylag kevés forgalmazott mennyiséggel.

Nagy eszaki ember és Happiness is a külföldi értékesítés, a külföldi piacok fontosságát hangsúlyozta, jogosan. Az értékesítési utak politikájánál fontos, hogy legyenek jelen, legyenek elérhetőek ezen termékek külföldön! Liana5 és Lacika a Hungarikum Clubot, mint sikeres „tömörülést” említették jó példaként, osztom a véleményüket. A klubot, amely egy nonprofit szervezet, a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., a Pick Szeged Rt., a Tokaji Kereskedőház Rt. és a Zwack Unicum Rt. alapította 1999-ben.Teljesen egyetértek a klub szóvivőjével, valamint a hozzászólásokból is ezt vettem ki, hogy: „Nyugaton nem azért lehet eladni a legtöbb terméket, mert azok hungarikumok, hanem pont fordítva, a jó minőségű és erős márkaértékű produktumok erősítik az országról kialakult kedvező képet.”  A klub „Taste of Hungary” elnevezéssel egy díszdobozos csomagot adott ki, benne az alapítók egy-egy termékével. Szuper kezdeményezés, a közös fellépéssel többet tudnak elérni a külföldi piacok, mint egyedül, és marketingre is többet tudnak költeni.

A hozzászólók véleménye szerint – amit én is osztok – mind a vállalatoknak, mind az államnak van feladata a hungarikumok népszerűsítésében. A vállaltokról feltételezzük, látjuk, hogy tesznek az ügy érdekében, költenek márkázott hungarikum termékeik marketingjére, de az államról nem feltétlenül tudjuk, mit is tesz. Hadd említsek egy jó kezdeményezést: a magyar termékek népszerűsítését és az ország-kép javítását tűzte ki célul a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, amikor létrehozta az Agrármarketing Centrumot. A centrum a magyar agrártermékek bel- és külföldi versenyképességének javítását, elsősorban kiállítások, vásárok, bemutatók, és egyéb eladásösztönző, illetve PR- és reklámakciók szervezését valósítja meg, amely ötletek (vásárok, rendezvények, fesztiválok, kiállítások) a hozzászólásokban is meg-megjelentek, a kommunikációs politikát tekintve, mint üdvözítő megoldások. Valóban sok múlhat ezen rendezvények sikerén, mind belföldön, de még inkább külföldön.

Nagy eszaki embernek igaza van abban is, hogy az országot és Budapestet is vonzóvá kellene tenni, de véleményem szerint az országimázs javítása (pl. az imázsfilmmel), Budapest vonzóvá tétele és a hungarikumok népszerűsítése párhuzamosan folyhat, hisz ezek egymást erősítő hatású folyamatok, tevékenységek. A Magyar Turizmus Zrt. szerintem az előbb felsorolt mindhárom célért sokat tesz. Néha érdemes rápillantani az itthon.hu oldalukra.

Mindenkinek további jó blogozást kívánok,

Szabó Ágnes

A marketing feladatai közé tartozik a látens fogyasztói igények felszínre hozatala. Ennek egyik példája lehet a fogyasztási célú rövidtávú hitelek felvétele. A vállalatok oldaláról vannak-e e megközelítésnek etikai korlátai?

 

Kedves Blogolók!

 

Mondanivalómat azzal kezdeném, hogy az üzleti vállalkozások alapvető célja fogyasztói igény kielégítése nyereség elérésével. Jótékonysági szervezetek is nyújthatnának elméletileg megoldást (akár látens igényeink kielégítésére, akár hirtelen pénzszűke esetén), és abban az esetben a profitszerzés kritériumával nem kellene foglalkozni, nem kellene a tulajdonosnak értéket teremteni.

Ahogy nagyon helyesen többen utaltatok rá (Kinetti, Pluriel, Isosisko, Nagy eszeki ember vagy Lacika), jelen esetben nagyon fontos az állam szerepe, a szabályozás. Az állam feladata például a bankok szabályozása esetében, hogy meghatározza a maximálisan behajtható összegek mértékét ezen rövidtávú hitelek esetében, (amire voltak, vannak is kísérletek Magyarországon is). Az állami szabályozás „kényszerítette ki” a THM feltüntetését is, és persze jó, hogy feltüntetik, de egyetértek azzal a megjegyzéssel is, hogy sokaknak fogalmuk sincs, mi is az a THM. (THM: Teljes hiteldíj mutató, ami tartalmazza a hitellel kapcsolatban felmerülő összes kamat-, díj- és kezelés költséget, (hitelbírálati díj, szerződéskötési díj, kezelési költség, folyósítási jutalék)). Véleményem szerint az etikus vállalatoknak, (a felelős bankoknak) marketingtevékenységük keretében feladata a fogyasztók képzése, oktatása, (lásd például Tömör professzort a Raiffeisentől). A személyesen befáradó ügyfelet a személyes eladás keretében teljes körűen tájékoztatni kell, (ez a teljes körű tájékoztatás semmiképpen sem a tv-reklámok feladata), jelen példában, a bankok esetében arról, hogy kedves fogyasztó, az eredeti összeg 2-szeresét, vagy épp 3-szorosát fogod visszafizetni, ennyi lesz a teljes visszafizetendő összeg, ilyen és ilyen lesz az ütemezés, havi bontásban ennyit és ennyit fogsz fizetni. Véleményem szerint a teljes körű tájékoztatás, a minden információval való ellátás, az összes lehetőségre, veszélyre és kockázatra való rámutatás az etikus magatartás, (és ezen a ponton vitatkoznék Lalikirállyal, aki szerint az üzletben nem létezhet etika).

A témával kapcsolatban, a fogyasztók viselkedésével kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a belülről irányított fogyasztó meggyőződései, értékei szerint cselekszik, a kívülről irányított pedig a társadalmi környezet elismerését kívánja elnyerni, a környezet vélt vagy valós elvárásait tekinti irányadónak, és ezen elvek mentén, nem túl megfontoltan és átgondolva vesz meg például hitelre egy plazmatévét, vagy éppen egy drágább karácsonyi ajándékot, amire igazából nincs is pénze.

Reklámetikai szabályozások tiltják, hogy a reklámok megvezessenek, becsapjanak. A reklámok nem feltétlenül az ördögtől valók, hisz informálnak, tájékoztatnak, emlékeztetnek vagy akár szórakoztatnak is. Emellett természetesen látens igényeinket is igyekeznek felszínre hozni, vagy épp meggyőzni a termék vásárlásáról, (de szükségletet nem tudnak teremteni).

Lalikirály gondolatával teljesen egyetértek: a végső döntés mindig a fogyasztó kezében van, soha nem a Providentében, vagy egyéb (pénz)intézet marketingesének vagy értékesítőjének kezében. Zárszóként még annyit: legyünk tudatosak, tájékozódjunk, kérdezzünk, és ismerjük a saját (pénzügyi) kereteinket, határainkat, esetleg tudjuk azt is, hová forduljunk segítségért, vagy ha sérelem ér minket. Működő civil szervezetek például: Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület, Fogyasztói Jogérvényesítő Szervezet, sérelem esetén pedig a GVH Fogyasztóvédelmi Irodájához, vagy a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatósághoz tudunk fordulni.

Mindenkinek további jó blogozást kívánok,

Szabó Ágnes

  Az összvállalati stratégia egyik funkciója a vállalati célok kommunikálása. Az érintettekről (stakeholderek) tanultak szerint egy vállalat érintettjei jelentősen különböznek egymástól. Szükséges-e számukra a stratégiai célok eltérő kommunikációja? Ismer-e példát az érintettekhez igazított stratégia-kommunikálásra? Ez a megoldás milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a vállalat számára?

Kedves Hallgatók! 

Nagyon érdekes vita bontakozott ki, amelyhez gratulálni szeretnék. Azt gondolom azonban, hogy a célok lebontása, illetve a célhierarchia nem azonos a célok kommunikálásával, éppúgy ahogy a szerződéses kapcsolatok a beszállítókkal sem. A vállalati stratégia tetején általában kvalitatív jellegű stratégiát találunk, amely a misszióból, a vízióból és a filozófiából áll. Itt a küldetés a külső stakeholdereknek szól, a jövőkép a belsőknek, a filozófia pedig mindkét csoport számára hordoz üzenetet. A vállalat misszióját nem érdemes a külső érintettek számára újra és újra interpretálni, sokkal inkább olyan küldetés kialakítására kell törekedni, amelyet ugyanúgy interpretálhatunk, még akkor is, ha más és másfajta kommunikációs eszközöket veszünk igénybe érintettenként. A vízió esetében már megfigyelhető, hogy más-más csoport számára, más-más víziót kommunikálnak, azonban itt is az a véleményem, hogy olyan jövőképet kell kialakítani, amelyet azonos tartalommal tudunk és akarunk felvállalni minden belső érintett számára, még akkor is, ha más és más módon fogjuk hozzájuk eljuttatni az üzenetet. A kvalitatív stratégiát, ahogy kvantitatív egységekre bontjuk mind szűkül azon érintettek köre, akikre ez vonatkozik, így természetes, hogy feléjük az adottságaiknak megfelelően kell őket kommunikálnunk.

 

Üdvözlettel:

Stocker Miklós

Az Ön által ismert sikeres hazai vállalatok esetei a porteri versenyelőnyre építő stratégiák közül (költségdiktáló, differenciáló, költségekre vagy megkülönböztetésre fókuszáló) melyik típusba sorolhatók be? Mondjanak példákat!

Kedves Hallgatók!

 

Alapjában véve jó példákat hoztatok és jól ragadtátok meg a porteri alapstratégiák lényegét, azt azonban ki szeretném emelni, hogy nem a termék vagy a szolgáltatás az, amelyik az alapstratégia valamely szegmensébe tartozik, hanem maga a vállalat.

A kiskereskedelmi tevékenységgel kapcsolatban egyébiránt a költségvezető stratégia leginkább a Tesco és esetleg az Auchan sajátja, hazánkban az Aldi, a Penny Market és a Lidl inkább költségekre összpontosító, a Match és az Interspar differenciáló, míg a Reál, vagy a non-stopok megkülönböztetésre fókuszáló alapstratégiát űznek.

 

Üdvözlettel:

Stocker Miklós

Magyarország idén immár 5. éve tagja az Európai Uniónak. Személyes tapasztalatai alapján az EU-tagság milyen területeken és hogyan érintette vajon a magyar gazdaság és vállalatainak mozgásterét? A gazdaság fejlődése szempontjából mondjon pro és kontra érveket!

 

Kedves Blogoló Vállgazdosok!

 

Közhely, de tény, hogy a globalizáció áthatja mindennapjainkat. A McDonalds világszínvonalú sültkrumpliját nyakon öntjük a Starbucks birodalmi kávéjával a multinacionális médiavállalatok által üzemeltetett kereskedelmi csatornán a Harry Pottert nézve az óceán fölött repülve a diszkont légitársaság transzatlanti járatán. Vagyis röviden, a globalizáció csupa élvezet. Hát az EU nem az?

 

Ravenclaw úgy látja, hogy „a magyar gazdaságnak és a magyar vállalatoknak a mozgásterét bővítette az Unió, …de … nem élünk az EU által megteremtett lehetőségekkel”. A vita egyik fő dilemmája az volt, hogy mennyibe kerül nekünk az EU és hogy tudunk-e élni a támogatási lehetőségekkel? A válasz összetett, hiszen pl. yilly és brady is felhívta a figyelmet arra, hogy az egységes piac számos új lehetőséget kínál a magyar vállalakozások számára. Persze nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezen lehetőségek a versenytársak számára is nyitva állnak. De, hát gondoljunk arra, hogy a közgazdászok erős meggyőződéssel rendelkeznek arról, hogy a verseny, számos társadalmilag is hasznos tulajdonsággal bír. Tehát ügyesnek kell lenni annak, aki szeretné jól megállni benne a helyét. És tudjuk, hogy vannak ügyesek, hiszen a horvát vagy belga fogyasztó szidhatná a multi Fornetti pogácsáját, ha nem élvezné azt.

 

Komoly vitát váltott ki a támogatások kérdése. Az nem kérdéses, hogy a számok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország jól jár. Az viszont már más lapra tartozik, hogy a támogatási rendszer alakításakor könnyen előfordulhat hogy nem a magyar érdekeket legjobban szolgáló irányban változik a rendszer. Vagyis a bürokratikus piacon is ügyesnek kell lenni a sikerességhez, csak itt a diplomácia kap nagyobb szerepet.

 

Jobban jártunk volna-e, ha kimaradunk? A hozzászólások azt tükrözik, hogy a többség egyetért abban, hogy nem lehetett volna kimaradni, mert azzal elveszítette volna az ország a súlyát és persze a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket is. A lehetőségekből pedig van bőven. Z.kovács hívja fel a figyelmet arra, hogy nem kis személyes lehetőség rejlik például a szabad munkavállalásban, vagy éppen az oktatásban az egyetemek közötti kapcsolatrendszert kihasználva Erasmus támogatással lehet egy-egy félévet külföldön tanulni. D11 egy civil szempontot vet fel: az utazás szabadságát. Nem állítanak meg a határon az útlevelet vizsgálgatva és nem kobozzák el a turistától a tiltott szalámis szendvicset a vámosok. Ezek nem kis hatású fejlemények.

 

Bartók István

Október 23-án lesz a Magyar Köztársaság 20. születésnapja – amennyiben azt az alkotmány kihirdetésétől datáljuk. Az elmúlt 20 évben és napjainkban is, számos kritika éri az állam szerepét. A közgazdaságtan szerint az állam funkciói (melyek Adam Smith és Milton Friedman nyomán a következők: külső védelem idegen hatalmak ellen; a társadalom tagjainak védelme bármely más tagjának igazságtalanságától vagy elnyomásától; bizonyos közművek és közintézmények fenntartása; gondoskodás az elesettekről) hogyan értelmezhetők a XXI. században, a magyar államra?

 

Kedves Blogoló Vállgazdosok!

 

Heti kérdésünk az állam szerepéről, súlyához méltóan, jelentős vitát váltott ki. Biztosak lehetünk benne, hogy mindannyiunk életére nagyon komolyan hatnak azok a megoldások, melyeket az állam, szerepe gyakorlásakor alkalmaz. Egyetértve az egyik hozzászólóval, aki az objektív elemzésekre épülő döntéseket hiányolta, én is nagyon fontosnak tartom, hogy olyan megoldások szülessenek, melyek valóban a közjót szolgálják és a társadalom egyetértésével is találkoznak.

 

A korrupcióról bízvást állíthatjuk, hogy nem vált ki széleskörű támogatást. Semmiképpen nem nevezhetjük véletlennek, hogy az első hozzászóló, Ravenclaw az állam kapcsán annak diszfunkcionális működéséről és a korrupcióról fogalmazott meg gondolatokat. Sok elemzés született már arról, miért nem sikerül csökkenteni Magyarországon a korrupció mértékét. A társadalmi érdekegyeztetés folyamatai, a politika sajátos működése mindig az elsők között szerepel a megnevezett okok között. Ennek részben következménye a többek által is megfogalmazott túlzott mértékű állami szerepvállalás, amit közgazdászként az állami redisztribúciónak a GDP-hez viszonyított túlzottan magas mértékével írhatunk le. A világban körbenézve láthatjuk, hogy az egyébként hosszú ideje sikeresnek nevezhető Japánban vagy Egyesült Államokban ez a redisztribúciós szint jóval alacsonyabb.

 

Sokan felvetik azt is, hogy a túlzó újraelosztás elviselhetetlen terheket helyez a vállalakozásokra; aminek egyik következménye az adók alóli kibújás elterjedt volta, mely nélkül képtelenek lennének a kis- és közepes méretű vállalakozások fennmaradni. Ha ezek az érvek megállják a helyüket, akkor a megoldás, nyilvánvalóan, az állam súlyának a csökkentése. Ám a kisebb állam, persze kevesebb szolgáltatást is nyújt. Az USA-ban legalább ötven millióan nem rendelkeznek egészség- vagy nyugdíjbiztosítással. Európában a társadalmi szolidaritás erőteljesebben van jelen a társadalmakban. Minden, a kérdéssel foglalkozó hozzászóló abból indult ki, hogy a szolidaritás fontos érték, amit meg kell tartani.

 

Az egészségügy és az oktatás működése kapcsán vita kerekedett a hatékonyság kérdéséről. Hogyan lehet hatékonyan, vagy legalábbis a mainál hatékonyabban működtetni ezeket a rendszereket, - ez a ma előttünk álló egyik nagy megválaszolatlan kérdés. A jobb megoldások kidolgozásánál a versenynek is szerepet kell kapnia a legtöbb hozzászóló szerint, mellyel mélységesen egyetértek. Másfelől, többen (többek között z_kovács és d11) azt javasolják, hogy legyen új szabályozás és kapjon jelentősebb szerepet a szabályok betartatása.

 

Bartók István

 

 



Hogyan segítené elő, hogy a magyar termékek nagyobb súlyt kapjanak a
hazai piacon?
 

  

Kedves Hallgatók!

Ezen a héten én reflektálok a határidőig beérkezett blogkommentekre, igyekezvén összegezni és kiemelni a legfontosabb pontokat.

Nagyon jó hozzászólások érkeztek a témához. Nem véletlen, hogy legtöbben a mezőgazdaságra és a mezőgazdasági termékekre asszociáltak a kérdés kapcsán. gyetvate a Tisza cipővel behozott egy új nézőpontot, de azzal nem értek egyet, hogy az élelmiszeripar nem annyira releváns, ahogy azt utána több kommentelő is megjegyezte. A bejegyzések ilyen jellegű fókusza miatt maradnék én is a mezőgazdaságnál a továbbiakban. A kommentek során szépen kiderült sok probléma az ágazattal kapcsolatban. Ilyen a termelési szerkezet: a rendszerváltás során szétverték a korábbi tsz-eket, mint az előző rendszer „örökségét”, leépítették a mezőgazdasági állami vállalatokat. Hiányzik a tőke, nem megfelelő a technológia. Ez részben következik az elaprózott birtokszerkezetből is, hiszen nem lehet úgy hatékonyan termelni, ha minden törpeparcellára veszünk modern traktort – ahelyett, hogy kisebb gépparkkal sokkal nagyobb területet művelnének meg. Hiányzik a megfelelő összefogás is termelői oldalról, nem véletlen, hogy a kiskereskedelmi láncok ki tudják használni az erőfölényüket.

Nagy vitát kavart a magyar élelmiszerek minősége, vajon létezik-e más kategória az olcsó vacakon és a jó minőségű, de nagyon drágán kívül? És vajon milyen marketingmegoldásokkal volna érdemes javítani a magyar termékek pozícióját, akár kormányzati szerepvállalás révén? Nem mennék bele a fogyasztói szükségletek boncolgatásába – az átlagember átlagminőségű termékre vágyik, a jómódúak biztosan hajlandók megfizetni a felárat a hazai termékért stb., ez túlmutat a blog keretein. Kiemelném viszont azokat a hozzászólásokat, miszerint a versenyképességet szükséges javítani. Többen rámutattak az ország kedvező földrajzi-éghajlati adottságaira, ennek fényében viszont komolyan elgondolkodtató, hogy a kontinens másik végéből származó áruk hogyan tudnak akár árban is pariban lenni vagy hogyan lehetnek bizonyos esetekben lényegesen olcsóbbak a hazai termékeknél. Itt nyilvánvalóan nem csak a magyar gazdaságok tulajdonságain múlik a dolog, vannak külső tényezők is, amiket kezelni kell: kiemelném itt z_kovacs, B_Vera és Senderos hozzászólását az EU szerepéről, ahol a mezőgazdasági és halászati politikák mintapéldái a bürokratikus agyonszabályozásnak, és a halászat esetében például a vizek és a halpopulációk hosszútávú tönkretételének. Arra azonban nem számíthatunk, hogy ezeken a területeken drámai változások következnének be, ezért először mindenképpen a saját házunk táján kell megtenni mindent, ami lehetséges.

Szóba került még a géntechnológia szerepe. Személy szerint nem vagyok a GMO-k meghonosításának a híve, és ez egyelőre inkább jellemző az európai fogyasztókra, szemben mondjuk az amerikaiakkal. A különféle vizsgálatok eredményét sokszor elég nehéz mérvadónak tekinteni, mert valahogyan azt a felet szeretik támogatni, aki megrendelte a kutatást J (függetlenül attól, hogy ez a Monsanto vagy egy környezetvédő csoport). Ha nem így van, akkor elnézést a rosszul informáltságomért, de a napi és gazdasági sajtóból kb. ez az üzenet jön mostanság át. Az viszont tény, hogy van potenciál a területen, és Magyarország élen jár a dologban. A hazai termesztést azért nem érzem problémának, mert az EU-n kívül sok országban használnak génmódosított vetőmagokat, tehát vannak olyan piacok, ahol tudnánk alkalmazni és tesztelni a magyar kutatások eredményeit. Rövid távon azonban a jellemző európai fogyasztói hozzáállást alapul véve úgy vélem, hogy a magyar mezőgazdaságnak vannak fontosabb problémái is, mint a GMO-k azonnali bevezetésének kérdése.

 

Matyusz Zsolt

Mi a véleménye arról a tételről, hogy a gazdasági verseny alapelvei
a társadalom más szféráiban is általában kedvező hatással alkalmazhatók?
Támassza alá példával illetve példákkal is a véleményét!
 

 

Kedves Hallgatók!

 

Ezen a héten én reflektálok a határidőig beérkezett blogkommentekre, igyekezvén összegezni és kiemelni a legfontosabb pontokat.

Erre a kérdésre sajnos nem érkezett túl sok hozzászólás, de azok mind inspirálóak és tartalmasak voltak. Rögtön meg is említeném yilly véleményét, mely egyúttal zárszónak is kiváló lenne: „...a verseny nem alternatívája az elhivatottságnak, hanem kiegészítője, vagyis a piaci mechanizmusokra való átállással sem szabad túlzásba esni.” Az elhivatottság kérdése már rögtön az elején, Lucky Strike hozzászólásában felmerült, aki szerint bizonyos társadalmi területeken a gyakorlatban meghiúsulna a gazdasági verseny alapelveinek alkalmazása az etikai koordináció miatt, mert pl. sem az orvos, sem a tanár nem cselekedhet a gazdasági verseny alapelvei szerint, mert az sértené a hivatásukat. Úgy véli, hogy az etika az alapvető különbség a gazdaság és az attól különböző társadalmi szférák résztvevőinek kapcsolatai között, az utóbbiak az etika miatt emberközelibbek. Ez a vélemény a további két hozzászóló, z_kovacs és yilly részéről is remek hozzászólásokat eredményezett. Fontos, hogy felhívták a figyelmet arra, hogy a verseny fogalma mint olyan nem a gazdaság sajátja, hanem komoly gyökerei vannak pl. a biológia, etológia és a szociológia területén is. Visszaemlékezve biológiai tanulmányaimra, ott a verseny a gazdasági értelmezéssel összevetve kevésbé kedvezőbb érzéseket kelt az emberben, mert egy +/- jellegű kapcsolatként definiálják, vagyis az egyik fél nyeresége a másik fél vesztesége. Nem véletlen, hogy a Vállgazd könyvben megtalálható fogalom tartalmazza az „adott szabályok közt zajló tevékenység” kitételt is. Így teljesen egyetértek z_kovacs-csal abban, hogy a „homo oeconomicus képébe nem fér bele az egyén számára is időrabló és teljesítménycsökkentő totális verseny”. A tény, hogy a fejlett gazdaságokban komoly versenyszabályozás létezik (azaz a gazdasági szférán belül sem lehet teljesen szabadon engedni a versenyt), utal arra, hogy a gazdasági verseny alapelveit más szférákban is csak a megfelelő mértékig lehet hasznosan átültetni.

Az etikai koordináció behozatala a vitába lényeges szempont volt. Úgy érzem azonban, hogy a hozzászólások néhol elmentek egymás mellett, mert nem volt letisztázva, milyen szinten beszélünk az etikáról, és ezek a szintek keveredtek. Visszautalva Lucky Strike-ra, szerinte sem az orvos, sem a tanár nem cselekedhet a gazdasági verseny alapelvei szerint, mert az sértené a hivatásukat. Ezzel nagyjából egyetértek, de magasabb szinten, pl. az intézményi háttér megteremtésénél mi zárja ki a versenymechanizmusok alkalmazását? Ahogyan arra z_kovacs jól rámutatott, az etikai koordináció a valóságban nem elsődleges, csak kiegészítő mechanizmus. Nagy emberalkotta rendszereknél az etikai koordináción alapuló megoldás valamiért sehogy sem akart sikerülni, jellemzően valamilyen erősen bürokratizált dolog sült ki belőle. A magyar egészségügy is jó példája a pazarló, bürokratikus, fenntarthatatlan rendszernek, ahol egyébként az etikai megfontolások fontos szerepet játszhatnak abban, hogy piaci megoldásokat hogyan vezessünk be a hatékonyság növelésére. Nem csak nálunk összetett ez a kérdés, máshol is nagy vitákat kavar (pl. Obama elképzelései az amerikai egészségügyi rendszer reformjára).

Ugyanakkor maga az etika is sok problémát vet fel, hiszen milyen etikáról is beszélünk? Ebbe itt mélyebben nincs módom belemenni, de mindenki fel tudna sorolni számos példát, amikor valamilyen etikai elvre támaszkodva emberek egy csoportja nem bánt kesztyűs kézzel emberek egy másik csoportjával. z_kovacs jól rámutat erre az egyéni normák társadalmi szintre emelésénél, de szerintem itt átesik a ló túloldalára azzal, hogy ez hosszútávon totális kontrollhoz vezetne el. Minden társadalomban szükséges ugyanis egy etikai minimum, amit a többség elfogad, és amelynek a betartását kikényszeríti az intézményei által (pl. nem szabad embert ölni).

Matyusz Zsolt

Kedves Blogoló Hallgatók!

Kérem Önöket, hogy email címemre küldjék el  Neptun-kódjukat és szemináriumvezetőjük nevét, hogy hozzászólásukkal megszerzett pontszámaik a féléves munkájuk értékelésébe bekerülhessen.

Határidő: 17. (szerda) 12 óra

ildiko.palfi@uni-corvinus.hu

Pálfi Ildikó

Az 1990-es évek elején a hazai privatizáció célja volt az is, hogy a kisbefektetők tulajdonhoz (részvényhez) jussanak. Célszerű-e államilag támogatni egy magántulajdonon alapuló piacgazdaságban, hogy az adott országban minél több kisbefektető legyen részvénytulajdonos? Ha igen, milyen módon tartja elképzelhetőnek?

A véleményezők szerint, amivel egyetértünk, az 1990-es évek kisrészvényesi programjai „felemás” eredményre vezettek. Megjegyezzük, hogy nincs rendszerezett ismeretünk arról, hogy ez a „felemás” eredmény mit is jelent.

Az ötletet támogató érvek között szerepelt, hogy ösztönző lehet, amennyiben a vállalatoknál dolgozók ösztönzésére adhatók a részvények, s ezt mozdítja elő állami szabályozás; még mindig kevéssé fejlett a középosztály hazánkban, ezt a célt szolgálhatja egy ilyen kezdeményezés; s végül talán a befektetési kultúránk fejlesztéséhez is hozzájárulhat.

Az ellenérvek között említették, hogy az állami beavatkozással csínján kell bánni, éppen az 1990-es e téren meglévő tapasztalatok miatt is; nem lenne szerencsés, ha állami források a tőkekoncentrációt mozdítanák elő kisrészvényesi megoldásnak álcázva; a részvényesi magatartáshoz szükséges ismereteket még mindig hiányoznak. Örültünk annak, hogy a kérdésünk kapcsán két aktuális esetet is bevontak a véleményeik körébe, és reflektáltak azokra!

 

A beérkezett véleményekre az Intézet egyik olyan munkatársa is fog reflektálni, akinek az adott témakör kutatási és oktatási szakterülete. Erre egy héttel a mi bejegyzésünk után kerül sor, addig is szíves türelmüket kérjük.

 

 

A blog-ról átlalában: Köszönjük a véleményezőknek, hogy kérdéseinkre kifejtették nézeteiket! Örömmel vettük, amikor felhasználták ismereteiket, és nem csak a váll.gazd-ost. Ismereteik, és azok gazdagodása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a blogon nem csak igényes „kávéházi fecsej” zajlott, hanem szakmai párbeszéd is kialakult. Az elmúlt hetek során, bár változtak a véleményezők, úgy láttuk, hogy az érvelési technikájuk is csiszolódott: körültekintőbbek és egymásra figyelőbbek lettek bejegyzéseik. A kérdésekre adott válaszok szerint a kollektív bölcsesség eredménye számos esetben a feltett kérdés szinte valamennyi releváns összetevőjét érintette – az együttmunkálkodás eredményére remek példa ez! A magunk részéről úgy véljük, hogy érdemes volt ezt a lehetőséget bevonni az oktatásunkba.

 

 

Statisztikáink szerint 64 fő „blogolt”. Közülük 9 főnek 5 pontot, 18 főnek 4 pontot, 37 főnek pedig 3 pontot ítéltünk meg. Velük felvesszük a kapcsolatot, hogy szemináriumvezetőikkel is tudathassuk a pontjaikat – ami növeli az eddig megszerzettek számát.

 

A „blogolást” folytatjuk. A következő félévben főként az Üzleti gazdaságtan c. tantárgyunkhoz kapcsolódóan szeretnék folytatni az igényes, szakmai virtuális beszélgetést Önökkel. Ennek részleteivel februárban jelentkezünk!

 

Chikán Attila és Czakó Erzsébet

A diákhitelt néhány éve azért vezették be, hogy a hallgatók e kedvezményes konstrukcióval támogatni tudják felsőfokú tanulmányaik végzését. Mi a véleménye a diákhitel intézményéről?

A diákhitelt a legtöbben jó ötletnek, kezdeményezésnek tartják. A véleményezők szerint a diákhite egy „állami szociális intézkedés”, ami hozzájárulhat a megélhetés finanszírozásához és a társadalmi mobilitás elősegítéséhez. Ezzel rámutattak arra, hogy a tanulmányok finanszírozása ill. finanszírozhatósága nem csak pénzügyi kérdés. Számunkra is talány, hogy vajon a diákhitel ebben milyen eszközként funkcionál – ez kutatásokra érdemes kérdés. Megjegyezzük, hogy a legtöbb országban a diákhitelt a tandíjjal együtt vezették be – nálunk nem-, és ez az összefüggés kimaradt a véleményekből.

Vannak, akik felelőtlenek a diákhitel felhasználásában, vannak, akik más módon igyekeznek finanszírozni egyetemista létüket. Bizonytalanságaikat és tanácstalanságukat is megosztották velünk az e heti bejegyzők: lesz-e vajon miből visszafizetni, pont abban az időszakban, amikor a pályakezdés során számos más „nagy tételre” (pl. lakás) spórolni kell. Nos, garanciát nem tudunk adni, ám úgy véljük, akik az idejüket hasznosan töltik az egyetemi tanulmányaik alatt, azoknak lesz miből visszafizetniük a diákhitelt.

 

A beérkezett véleményekre az Intézet egyik olyan munkatársa is fog reflektálni, akinek az adott témakör kutatási és oktatási szakterülete. Erre egy héttel a mi bejegyzésünk után kerül sor, addig is szíves türelmüket kérjük.

 

 

A blog-ról általában: Köszönjük a véleményezőknek, hogy kérdéseinkre kifejtették nézeteiket! Örömmel vettük, amikor felhasználták ismereteiket, és nem csak a váll.gazd-osakat. Ismereteik, és azok gazdagodása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a blogon nem csak igényes „kávéházi fecsej” zajlott, hanem szakmai párbeszéd is kialakult. Az elmúlt hetek során, bár változtak a véleményezők, úgy láttuk, hogy az érvelési technikájuk is csiszolódott: körültekintőbbek és egymásra figyelőbbek lettek bejegyzéseik. A kérdésekre adott válaszok szerint a kollektív bölcsesség eredménye számos esetben a feltett kérdés szinte valamennyi releváns összetevőjét érintette – az együttmunkálkodás eredményére remek példa ez! A magunk részéről úgy véljük, hogy érdemes volt ezt a lehetőséget bevonni az oktatásunkba.

 

Statisztikáink szerint 64 fő „blogolt”. Közülük 9 főnek 5 pontot, 18 főnek 4 pontot, 37 főnek pedig 3 pontot ítéltünk meg. Velük felvesszük a kapcsolatot, hogy szemináriumvezetőikkel is tudathassuk a pontjaikat – ami növeli az eddig megszerzettek számát.

 

A „blogolást” folytatjuk. A következő félévben főként az Üzleti gazdaságtan c. tantárgyunkhoz kapcsolódóan szeretnék folytatni az igényes, szakmai virtuális beszélgetést Önökkel. Ennek részleteivel februárban jelentkezünk!

 

 

 

Chikán Attila és Czakó Erzsébet