Kedves Blogolók!

 A távmunka – illetve tágabb értelemben a flexibilis munkavégzés – sokak szerint a munkaerőpiac egyik kulcstényezője lesz a következő években, évtizedekben. Magyarországon ugyanakkor ez a forma nagyon kevéssé elterjedt; 1-2%-ra becsülik a távmunkások arányát (egy meglehetősen régi, 2004-es felmérés 50,000-re becsülte a távmunkások számát hazánkban). A hozzászólásokból meglehetősen jól kirajzolódnak a távmunka előnyei. A vállalatok spórolhatnak az irodai infrastruktúrán, nem vagy csak kisebb irodát kell fenntartaniuk, ezáltal költséget takaríthatnak meg. A részmunkaidőben vagy kötetlen munkaidőben dolgozók számára praktikus lehet, hogy lényegében saját maguk oszthatják be munkaidejüket. A rugalmasabb munkaidő-beosztás révén pedig a nemzetközi statisztikák szerint 20-30 százalékkal lehet hatékonyabb a munkavégzés. A távmunka melletti érv lehet a munkaadók számára az is, hogy a távmunkások kevesebbet hiányoznak, a kimutatások szerint évente átlagosan 1-2 nappal kevesebb betegszabadságot vesznek ki.

 

A távmunkának azonban nemcsak a munkavállaló vagy a munkaadó számára lehet pozitív hatása, hanem a társadalom számára is. A távmunka a GYES-en, GYED-en lévők számára lehetőséget nyújthat arra, hogy visszakapcsolódjanak a munka világába. Ugyanilyen módon a megváltozott munkaképességű emberek számára is lehetőségeket teremthet ez a munkavégzési forma. Megoldást nyújthat az ingázás problémájára is – valószínűleg társadalmi és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb lenne, ha az emberek inkább lakóhelyük közelében vállalnának munkát, illetve ha ez nem lehetséges, akkor távolról, az interneten keresztül végezzék munkájukat. Az ingázás ugyanis általában nagymértékű környezetterhelést is jelent egyben (elég, ha csak Budapest példájára gondolunk – 2001 és 2007 között a közúti forgalom 35%-kal növekedett a budapesti agglomerációban, több mint 300,000 ember ingázik naponta a fővárosba, többségük személygépkocsival). Magyarországon a foglalkoztatás szintje nemzetközi mércével mérve rendkívül alacsony, ezen mindenképpen javíthatna a távmunka elterjedésének növekedése (erről részletesebben lásd a Magyar Távmunka Szövetség honlapját: www.tavmunka.org).

 

Legnagyobb negatívumként a hozzászólók az egységes szervezeti kultúra kialakulásának a hiányát jelölték meg, bár volt, aki nem feltétlenül értett egyet abban, hogy a vállalati kultúra feltétlenül szükséges lenne a fogyasztói értékteremtéshez. Többen megjegyezték, hogy a távmunka elszemélyteleníti a munkavégzést, nem alakulnak ki emberi kapcsolatok a munkatársak között. Utóbbit természeten nem lehet kizárólag a távmunka számlájára írni, a világban általánosságban megfigyelhető a közösségek atomizálódása, az egyének elidegenedése pedig globális jelenséggé válik. A távmunka természetesen nem csodaszer, nem alkalmazható minden iparágban, ahogy arra többen rávilágítottak – a távfodrászat, a távépítés valószínűleg még sokáig csak sci-fibe illő szakmák lesznek, hiszen bizonyos termelő és szolgáltatató szakmák megkövetelik a teljesítés konkrét helyén történő személyes közreműködést (azonban korántsem olyan mértékben, mintahogyan elsőre gondolnánk: egy felmérés szerint a munkavállalók 83 százaléka úgy vélekedett, hogy jelenlegi munkáját távmunkában is el tudná látni). Végezetül megjegyezném, hogy a vitában nem merült fel a távmunka egyik nagyon fontos aspektusa, amely egyesek szerint a távmunka elterjedésének egyik legnagyobb gátját jelenti: ez pedig a munkavégzés kontrolljának, illetve a minőségellenőrzésnek a problémája. Ennek megoldása nélkül ugyanis a munkaadók aligha szánják rá magukat a távmunka bevezetésére a vállalatuknál.

Szántó Richárd