Kedves Hallgatók,
Ezúttal is rengeteg érdekes és ami még fontosabb, logikusan érvelő komment érkezett, így most is öröm volt olvasni a hozzászólásokat. Minden felvetésre sajnos nem tudok reagálni, mert ez esetben írásom feltehetőleg már a kisregény kategóriában tartozna, az pedig nem az én műfajom. Néhány számomra érdekes pontot azonban mindenképp szeretnék kiemelni, megpróbálva megmaradni egy rövidebb novella terjedelmén belül.
Mindenek előtt egy rövid összesítéssel kezdeném. A hozzászólók többsége most is - ebben a különböző évfolyamok között nincs jelentős különbség - elsősorban az egészségügy és a közoktatás területén tartotta elengedhetetlennek az állami szerepvállalást, a két kiemelt ágazat mellett pedig kevésbé nyomatékosan ezúttal is megjelent néhány egyéb terület, mint a rendfenntartás, az infrastruktúra vagy a környezetvédelem. Számomra érdekes volt ugyanakkor - és ez már lehetne rögtön az első, vagy mondjuk a nulladik kiemelt pont - hogy idén olyan új állami feladatok is szóba kerültek, amelyek emlékeim szerint korábban kisebb hangsúlyt kaptak. Meglepően sokan írtak például a kis- és középvállalatok helyzetének rendezéséről, támogatásáról, és ezzel összefüggésben, vagy akár ettől függetlenül a munkanélküliség kezeléséről is, ez pedig számomra arra utal, hogy a gazdasági helyzet változása bizony mindenkinek a fejében új problémákat vet fel. Ezt talán úgy is megfogalmazhatnám, hogy az elhúzódó válság (vagy recesszió, esetleg megtorpanás vagy illessük akármilyen szóval) hatására láthatóan változnak a súlypontok.
1. A nulladik pont után kezdjük talán az egészségüggyel. Örömmel olvastam, hogy az állami szerepvállalást ezen a területen sokan gazdasági érvekkel támasztották alá. Többször előkerült például - még ha nem is neveztük nevén a gyereket - a termelékenység kérdése (Pipumen ezt úgy fogalmazta meg, hogy az egészséges ember többet dolgozik), illetve a többlet-adóbevétel is. Ha kicsit kötözködni szeretnék, akkor halkan megjegyezném, hogy az egészséges ember nem csak többet dolgozik, hanem többet is él, ami nyugdíj-oldalon bizony többletkiadást jelent, de nem kötözködök.
2. Ha viszont már előkerült a nyugdíj kérdése, kicsit csodálkoztam azon, hogy a nyugellátást szinte senki nem említette, s ha igen, akkor is inkább, mint kvázi ellenpéldát (ezt láttam lupo26, vagy augustinus írásában). Ennek három indokát tudom elképzelni: a hozzászólók vagy természetesnek veszik az állami nyugdíjat, vagy hisznek az öngondoskodásban, vagy a magánnyugdíj-pénztárak felszámolása után egyszerűen belátták, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, így nem is számolnak azzal, hogy nyugellátásban részesülnek majd. Miután tapasztalataim alapján az én korosztályomban alapvetően ez utóbbi álláspont a legelterjedtebb, nem csodálkoznék, ha a fiatalabbak is így vélekednének.
3. Visszakanyarodva még egy pillanatra az egészségügyhöz, érdeklődve olvastam azt a vitát is, amely az állami vs magán modell közötti választás körül bontakozott ki (többek közt B. Rita, augustinus és mz etz között). Bár az érvek és az ellenérvek legtöbb esetben itt is megállták a helyüket, volt a beszélgetésnek egy-két olyan pontja, ahol a finanszírozás és az ellátás (szolgáltatás) összemosódott, holott ezt a kettőt érdemes különválasztani. A finanszírozást (betegbiztosítást) számos országban magáncégek végzik, (ennek bevezetésére egyébként itthon is volt kísérlet,) és a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magánbiztosítós modell lehet működőképes (persze ellenpélda is akad). A szolgáltatás esetében ugyanakkor véleményem szerint a jelenlegi értékrendünkkel nem igazán egyeztethető össze az egészségügy teljes magánosítása, és for profit működtetése. Elég csak arra gondolni, hogy bizonyos ellátások estében nem elegendő a betegszám ahhoz, hogy a magánkórházak előzetes befektetése megtérüljön, vagy egyszerűen a kezelés finanszírozhatatlan a fogyasztók számára, az pedig nem igazán elképzelhető, hogy gipszelni mindenhol gipszelnek, térprotézist viszont már senkinek nem adnak, mert azt csak veszteségesen lehetne. Szóval amikor szóba kerül az "egészségügy privatizálása" akkor nem arra kell gondolni, hogy a magánkórházak országa leszünk, jellemzően csak az egészségbiztosítási rendszer magánkézbe adása merül fel. Persze a kettő szoros kölcsönhatásban van, és nem kizárt, hogy a versenyző biztosítók (amelyek feltehetőleg hatékonyabban működnének, mint az OEP) a kórházak működésének hatékonyságát is növelnék, azaz az ellátást is javítanák.
4. Végül, de nem utolsó sorban az oktatásra, azon belül is a felsőoktatásra térnék ki. Feltehetőleg aki kapcsolatba kerül ezzel a területtel, nem tud elfogulatlanul nyilatkozni, persze a blog műfajnál ez nem is probléma. Ennek ellenére én most csak röviden térnék ki a témára, és csak egyetlen momentumot emelnék ki.
Mindenképpen érdekes volt olvasni, hogy míg tavaly csak egy elméleti koncepcióról vitáztak a hallgatók, addig ma már kis magyar valóságunk volt a vitatéma, az a világ, amiben élünk, amiben éltek. Örültem neki, hogy - bár a gyereket itt sem neveztük nevén, de - a vita középpontjába a társadalmi mobilitás került, azaz az egyes társadalmi rétegek közötti átjárás biztosítása. A tandíj elleni egyik legfőbb ellenérv ugyanis az, hogy reprodukálja a társadalmi különbségeket, s ezzel kifejezetten sokan foglalkoztatok (előkerült például Dorka.1993-nál, Piqumennél, és Zavulonnál is - OFF: utóbbi - ha a név eredetét jól sejtem - azért lepett meg, mert ez inkább fénypárti gondolat:).
Ha már a hozzászólásom elején elkezdtem keverni a műfajokat, hadd zárjam ezt a kommentet, kedvenc mondatommal, és egy rövid megjegyzéssel/véleménnyel, mintha a műfaj publicisztika lenne - minthogy nem az (legalábbis nem teljesen). "Lehet, hogy elcsépelt, de "agyat" kellene tenni sok ember fejébe. Az államnak pedig remélhetőleg vannak eszközei arra, hogy elősegítse az önálló gondolkodást". (augustinus 2012.10.02. 20:54:23) Vannak, de arra is, hogy eltüntesse...
Szerencsére ez a blog ez utóbbira nagyon jó ellenpélda :)
Jandó Zoltán
Vállalatgazdaságtan Intézet
