http://hvg.hu/karrier/20110930_felsooktatas_koltsegvetes
http://www.origo.hu/itthon/20130724-a-2013-as-felsooktatasi-felveteli-ponthatarok.html
Kedves Hallgatók!
Ezúttal is számos igen tartalmas, logikusan érvelő hozzászólások érkezett, így idén is nagy lelkesedéssel olvastam a kommenteket. A hozzászólók között nagyjából egyetértés volt abban, hogy az egészségügy és az oktatás finanszírozásában, illetve bizonyos területeken az alapvető infrastruktúra megteremtésében, és fenntartásában szerepet kell vállalnia az államnak. Emellett viszonylag gyakran előjött a tömegközlekedés, mint támogatásra szoruló terület, és egyszer-egyszer feltűnt az állami feladatok között a környezetvédelem, a kutatás-fejlesztés, vagy éppen a munkanélküliség elleni küzdelem is. Mindez jól jelzi, hogy rengeteg érdekes témát érintettek, amelyek mindegyikére műfaji, terjedelmi, és időkorlátok miatt sajnos nem tudok reflektálni, néhány dologra azonban reagálnék pár szóban. Mivel az egészségügy sok hozzászóló kommentjében kapott központi szerepet, helyenként azonban pontatlanságokat, félreértéseket véltem felfedezni, ezt a témát helyezem a középpontba.
Még mielőtt azonban ebbe belekezdenék, szeretném megjegyezni: igen nagy örömömre szolgált, hogy a hozzászólásokban előkerültek vállalatgazdaságtani fogalmak. Bár vitának talán nem nevezném, a kialakult diskurzust, de azért láthatóan ütköztek az érvek a jóléti, és a liberális állam „hívei” között, sőt esetenként egy-egy hozzászóláson belül is; Előbbi fogalom többször is előkerült, memoka94 például ezzel érvelt a biztonság megteremtésének szüksége mellett, míg Rikárdó Dávid kommentjében a liberális állam igen pontos leírásával szembesülhet az olvasó.
És akkor az egészségügy:
Szinte mindenki a kötelező állami feladatok közé sorolta az egészségügyi ellátást, s a legtöbben érvekkel is alátámasztották ezt, néhány dologra azonban szeretném felhívni a figyelmüket. Kezdjük talán azzal, hogy – az általánosnak tűnő tévhittel ellentétben – Magyarországon sem jár mindenkinek alanyi jogon minden egészségügyi ellátás, és itt most nem csak arra kell gondolni, hogy vannak fizetős kezelések. A helyzet az, hogy alanyi jogon kizárólag az életmentő, sürgősségi beavatkozásokat végzik el, a többihez biztosítottnak kell lenni. Nem szoktam személyes példákat említeni, de most kivételt teszek, hátha így jobban érthetővé válik, hogy miről is írok. Egy nem túl közeli ismerősöm épp a napokban kapott stroke-t. Mivel jó néhány hónapja nem volt munkája, és így sem a munkáltatója, sem ő maga nem fizette be maga után az Országos Egészségügyi Pénztárnak a szükséges járulékot, így ő egy ideje már nem biztosított. Mindez azt jelenti, hogy kizárólag addig maradhat az egészségügyi rendszerben, amíg nem stabilizálják az állapotát. Amint ez megtörtént – ha nem fizet - kirakják a kórházból, a rehabilitációra ő már nem számíthat. Persze ez is humánusabb, mint az amerikai rendszer, ahol hallani olyan rémtörténeteket, hogy addig hozzá sem nyúlnak a beteghez, amíg nem tudják biztosan, hogy biztosított, de alanyi jogú ellátásról (a sürgősségi eseteket eltekintve) itthon sem igazán beszélhetünk.
A beteg tehát Magyarországon is akkor számíthat kezelésre, ha biztosított. Ez esetben pedig kérdés, hogy ezt a biztosítási tevékenységet mindenképpen az államnak kell-e végeznie. Az Egyesült Államokban nem (csak) azzal van a gond, hogy nem állami az egészségügy, hanem azzal, hogy nincs kötelező biztosítás, így aki keveset keres ezen is spórolhat, amit gyakran meg is tesz. Ennek eredményeként sokan biztosítás nélkül élnek. A kötelező biztosítás ugyanakkor koránt sem jelent egyet az állami társadalombiztosítással. Nem kell messzire mennünk, elég átnézni a szomszédba: Szlovákiában már jó ideje a kötelező társadalombiztosítás keretein belül működik a versenyzői modell. Azaz náluk az állampolgároknak kötelező fizetniük a biztosítást, de a tevékenységet már nem az állam, hanem a – verseny hatékonysági funkciója miatt feltehetőleg hatékonyabban működő – piaci szereplők végzik.
Itt hívnám fel a figyelmet egy másik gyakori tévhitre is: az egészségügy nem csak teljes egészében kezelhető állami keretek között. Mindenképpen külön kell választani a már említett, finanszírozásért felelős biztosítási rendszert és az ellátást. A biztosítási rendszer, mint fent láttuk nyugodtan működhet aktív állami szerepvállalás nélkül is (természetesen a jogi keretek megteremtése ez esetben is az állam feladata). Az ellátásnál már kicsit bonyolultabb a helyzet, itt ugyanis a tisztán piaci modell valóban vezethet torzulásokhoz, és akár ellátási zavarokhoz is. Az érthetőség érdekében az egészségügy egy másik területéről szoktam példát hozni. Tegyük fel, hogy van egy olyan betegség, ami minden esetben halálos, de elvileg fejleszthető lenne rá gyógyszer néhány 100 millió dollárért. Az, hogy ez a gyógyszer elkészül-e, attól függ, hogy hányan betegszenek meg az adott kórban. Ha a Földön minden évben van 100 beteg, akkor nem lesz az a gyógyszergyártó, amely nekiállna a fejlesztésnek, hiszen a befektetés soha nem fog megtérülni. Ez elvileg az egészségügyi ellátásban is előfordulhat, azt pedig nem megengedhető, hogy egy törött lábat megröntgenezzek, helyre rakjanak, de azután már ne gipszeljék be, mert az a tevékenység nem rentábilis. Éppen ezért az ellátás esetén feltehetőleg valóban elkerülhetetlen az állami szerepvállalás, de ezt – mint már említettem – nem szabad összemosni a biztosítási rendszerrel, ami működhet piaci körülmények között is.
Szóba került a vizitdíj is a hozzászólásokban, volt, aki ellene, volt, aki mellette érvelt, esetenként azonban úgy tűnt nem teljesen egyértelmű mi is lett volna ennek az azóta elbukott eszköznek a célja. Hadd világítsak rá erre egy Caperpeace hozzászólásából vett idézettel: „A kelet-közép európai posztkommunista … államok társadalmai számára nagyon nehezen befogadható az állam szociális felelősségvállalásának radikális csökkentése”. Lefordítva a dolgot a vizitdíjra: ha mindenki ahhoz van szokva, hogy az egészségügy ingyenes, akkor ebbe a rendszerbe nem igazán építhető be, hogy fizetni kell a megjelenésért. Ugyanakkor, ha nem kell fizetni, akkor minden csip-csup bajommal az orvoshoz megyek, ha máshol nem tudok, ott élek közösségi életet, stb. ennek viszont komoly költségei vannak. A vizitdíj célja soha nem a minőség javítása, és még csak nem is a bevétel növelése volt, hanem a felesleges költségek csökkentése: gondolja meg kétszer is az ember, hogy biztosan el kell-e mennie orvoshoz. Erre egyébként alkalmas eszköznek is bizonyult a vizitdíj, hiszen rövid pályafutása alatt érezhetően csökkent a betegforgalom (persze az elhalasztott, de szükséges kivizsgálások veszélyeiről is hosszan lehet értekezni, ami ennek a rendszernek a legnagyobb kockázata).
Üdvözlettel: Jandó Zoltán