http://www.borigo.hu/index.php?cmd=cikk&id=00190
Kedves Hallgatók!
Ezen a héten én reflektálok a határidőig beérkezett blogkommentekre, igyekezvén összegezni és kiemelni a legfontosabb pontokat. Ismét nagyon jó hozzászólások érkeztek a témához a korábbiakhoz hasonlóan. Azt hiszem nem véletlen, hogy már rögtön a kérdés értelmezésénél komoly problémák adódtak ismét – azaz mit is értünk magyar termék alatt. Ha a tulajdonos magyar, vagy ha nálunk állítják elő? Ha utóbbi, akkor 100%-ban vagy milyen arány elégséges ahhoz, hogy magyarnak tekinthessük a terméket? Majd a tapasztalat eldönti, hogy pl. a pápacity által idézett FVM rendelet mennyire fog beválni, de legalább van egy írásos meghatározás, amiből el lehet indulni. A yello rambo által idézett cikk is tovább árnyalja ezt a kérdéskört. Örvendetes volt olvasni a sok konkrét terméket is, amiket felsoroltak a hozzászólók. Ugyanakkor alapvetően mezőgazdasági, élelmiszeripari vagy ahhoz kapcsolható példák példák jöttek a legnagyobb számban. Azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy Magyarország nem mezőgazdasági ország. Tény, hogy fontos szektorról van szó, kedvező földrajzi adottságokkal, de már mi is jó ideje meghaladtuk ezt a fázist a fejlett országokkal egyetemben. Mégis, talán a mezőgazdaság által biztosított alapvető termékek fontossága és mindennapi látványa, tapasztalása irányítja rögtön erre a gondolatokat. Ugyanakkor sok példa van az iparban vagy a szolgáltatásokban is sikeres magyar megoldásokra, csak ezekkel az emberek kevéssé találkoznak – ha találkoznak egyáltalán –, így nem annyira triviálisak (gazdasági lapokban lehet találkozni rendszeresen velük, pl. Figyelő, HVG vagy a gazdasági napilapok).
Sok szó volt az ár és a minőség kérdéséről is, ez mindig a középpontban van. J Volt, aki a tudatos vásárlókat hiányolta Magyarországról, akik nem foglalkoznak a termék hovavalóságával, hanem a termékek ára szerint döntenek. Volt megengedőbb vélemény is, aki ezt a fogyasztók szűk pénztárcájával magyarázta, és összekapcsolta a magasabb minőséget a magasabb árral. Megítélésem szerint az árat alapul vevő fogyasztó teljesen tudatosan dönt az olcsóbb termék mellett – figyelembe véve a magyar kereseti viszonyokat és a jelenlegi gazdasági helyzetet, ez nem meglepő. Miért fizetne +x%-ot ugyanazért a termékért hasonló minőségben? Érdekesség, hogy a WEF Versenyképességi Indexének (ahol éppen visszaestünk a 63. helyre 144 országból, soha ilyen mélyen még nem voltunk) az egyik összetevője a vevő kifinomultsága, azaz mennyire az ár alapján dönt és mennyire vesz figyelembe más tényezőket. Itt Magyarország a 120. helyen (!) van, mögöttünk van még Szlovákia, Bulgária és Románia például. Ezenkívül rengeteg kutatást, cikket lehet pl. találni arról, hogy az amerikai hipermarketekben hogyan szorítják ki a nemzeti márkákat a hipermarketek saját márkás termékei, amik gyakorlatilag ugyanazt tudják, csak olcsóbban. Ez nem véletlen – rengeteg piacon a minőség nem ún. rendeléselnyerő kritérium (ez az ár lesz), hanem ún. képesítő kritérium. Ez azt jelenti, hogy minden terméknek, ami versenyezni szeretne egy adott piacon, el kell érnie egy bizonyos minőségi szintet (ezek lehetnek akár az EU előírások a mi példánkban). De onnantól kezdve a fogyasztónak alapvetően az ár számít. Ha a külföldivel azonos minőségű magyar termékek nem tudnak árban közel lenni a riválisokhoz, akkor hosszú távon sajnos nem lesznek versenyképesek. További érdekes adalék, hogy a magasabb ár sokszor egyáltalán nem jelent magasabb minőséget. Ezt a képzetet – miszerint a magasabb ár magasabb minőséget is jelent – nevezzük Veblen-hatásnak, és sok vállalat előszeretettel kihasználja a termékei magasabbra pozicionálásához. Nagyjából tavalyelőtt a Figyelőben jelent meg egy nagyon jó összehasonlítás bizonyos kozmetikai cikkekről. Az eredmény: a legmagasabban pozicionált és így legdrágább termékcsalád volt a leggyengébb minőségű jó pár dimenzió mentén. Tudom ajánlani elolvasásra. Másik példa (név nélkül): jó pár termék esetében a márkás és a „gazdaságos” (szupermarket saját márkája) termék esetén semmi különbség nincsen a termékek között minőségben (csak árban), mindkét fajtát ugyanaz a konkrét üzem gyártja, csak más címkét rak a csomagolásra. És még lehetne sorolni.
Az állami szabályozás/támogatás szerintem fontos, de ugyanakkor elég necces kérdés. Egyrészt vannak EU-s tilalmak az állami támogatással kapcsolatban (a MALÉV is elvérzett ezeken), amit alaposan végig kell gondolni. Lehet létjogosultsága, de a gazdaságpolitikai gyakorlat jellemzően azt mutatja, hogy sokszor alapvetően korszerűtlen, versenyképtelen ágazatok védelmére használták/használják, az adott viszonyok konzerválására. Ez hosszú távon pedig senkinek nem jó. Ha tartósan valamilyen módon állami segítséggel marad egy ágazat versenyképes, akkor az jellemzően az ágazat torzulásával jár, és a támogatott vállalatok versenyképessége látszólagos lesz. Egy tavalyi példa, a dinnyekartell. Itt egy kormányzati szereplő „kérte meg” a gazdasági szereplőket arra, hogy ne vigyék 99 forint alá a dinnye kilóját, mert különben a magyar dinnyetermelőknek ez veszteséget okozna, és őket védeni kell. Gazdasági szempontból felmerül a kérdés: miért is? Első blikkre tök jól hangzik az ötlet, csak 1) durván megszegi a versenyszabályozást, mert egyértelmű kartellezés, ráadásul állami biztatásra, azaz az állam a saját szabályai megszegésére szólít fel…; 2) azért veszteséges a dinnyetermelő az alacsonyabb árszinten, mert nem termel ehhez elég hatékonyan. Ennek sok oka van, pl. idetartozik a birtokszerkezet és a technológia is, de ebbe nem érdemes most belemenni. Namost, ha nem elég hatékony, akkor ezt miért a dinnyére vágyó fogyasztónak kéne megfinanszíroznia? Ez pont ahhoz vezet, hogy nem lesz semmi motivációja a termelőnek a hatékonyságnövelésre, mert állam bácsi úgyis kisegít minket. A fogyasztó meg állja a cehhet. Arról ne is beszéljünk, hogy a magyat KKV-k támogatását sajnos az elmúlt 23 évben nem sikerült a hangzatos ígéretek szintje fölé vinnie egyik kormányzatnak sem.
Matyusz Zsolt
