Mondjon maximum három olyan területet, ahol az adófizetői pénzekért cserébe az állami szerepvállalást elengedhetetlennek tartja! Ezek közé tartozik-e a felsőoktatás nappali tagozatos képzése? Indokolja választását!  

 

Kedves Hallgatók!

 

Ahogy azt már - reményeim szerint - az első szemináriumon megtanulták, a modern társadalmakban a piaci a domináns koordinációs mechanizmus, akadnak azonban olyan területek, ahol a piac nem működik megfelelően, s ilyenkor a bürokratikus koordináció (az állam) lép a helyébe. Miután nap, mint nap szembesülhetünk piaci kudarcokkal, nem könnyű feladat három olyan kulcsterültet kiemelni, ahol elengedhetetlen az állami szerepvállalás. Ennek ellenére - különösen a magas színvonalú indoklások fényében - úgy vélem, hogy a blogolók ismét derekasan helyt álltak.

Amiben szinte teljes volt az egyetértés, s amihez ennek megfelelően a legtöbb komment is érkezett, az az állami részvétel szükségessége a felsőoktatás és az egészségügy területén. A nagy összhangra tekintettel én is ezekre reflektálnék.

 

Kezdjük a mindannyiunkat érintő felsőoktatással. Nagyon örültem, hogy előkerült a felsőoktatás állami támogatása melletti legfontosabb érv, nevezetesen az, hogy az állami támogatás hiánya reprodukálja a társadalmi különbségeket. Azaz, ha valaki szegény családból származik, hiába tehetséges, nem tudja finanszírozni a továbbtanulást, így nem szerez diplomát, ami miatt kevesebbet fog keresni, mint azok, akik el tudják végezni az egyetemet. Ez amellett, hogy társadalmilag nehezen elfogadható, hatékonyságbeli problémákat is felvet, hiszen nem biztos, hogy a legmegfelelőbb emberek kerülnek bizonyos pozíciókba.

A másik fontos, és az előzőhöz szorosan kapcsolódó kérdés, (aminek aktualitását bizonyos szakok támogatásának tervezett megszüntetése adja) hogy kell-e terelgetnie az államnak a hallgatókat bizonyos pályák felé. Nézünk egy gyors példát. A közgazdász és jogász képzést részben az elérhető magas jövedelem teszi vonzóvá a fiatalok számára. Ha közgazdászként gondolkodunk, akkor hamar felismerhetjük, hogy ez is egy piac (a munkaerőpiac egy speciális szelete), ahol a kínálatot a végzett hallgatók adják, a keresletet pedig a munkaadók támasztják. Ha nő a kínálat (több a közgazdász vagy a jogász a piacon), akkor logikusan csökken az ár (azaz jelen esetben a bér, vagy átlagbér), ha más nem azért, mert megugrik a munkanélküli közgazdászok száma. A piac tehát elvileg itt is elrendezi a dolgokat: ha a fiatalok azt látják, hogy a közgazdászok nem tudnak elhelyezkedni, mert túl éles köztük a verseny, akkor kevesebben választják majd ezt a pályát.

Persze elképzelhető, hogy mivel van némi átfutási idő (a több éves képzés miatt), nagyjaink ezt már előre látják, és a támogatások visszafogásával próbálják elejét venni a megugró munkanélküliségnek a területen, ám valószínű, hogy a tervezett lépéseknek sokkal prózaibb (költségvetési) okai vannak...

Nagyon helyes az a többet emlegetett meglátás, hogy sokkal okosabb módja lenne a hallgatók terelgetésének, ha a kevésbé preferált területeken, (ahová most átcsatornáznák a támogatásokat, s így a hallgatókat is) mint például a tanári, vagy orvosi pályán emelnék a béreket. Felhívom ugyanakkor a hozzászólók figyelmét, hogy az említett szakmák tipikusan olyanok, ahol igen magas az állami alkalmazottak aránya, azaz a bérek emelése komoly többletkiadást jelentene, s így rontaná a költségvetés egyenlegét. Ha a felsőoktatás átalakítására valóban egy stratégiát dolgoznának ki, és a büdzsé helyzete sem lenne olyan kedvezőtlen, mint amilyen, akkor minden bizonnyal ez lenne a megfelelő megoldás. Mivel azonban a tervezett lépések oka, mint már említettem "prózaibb", ezért stratégiáról nem beszélhetünk, csak ad hoc költségcsökkentő intézkedésekről, amelyek viszont nem egyeztethetőek össze a fenti kiadásnövelő elképzelésekkel.

 

Az egészségügyre jóval rövidebben térnék ki, s csak Csővárberki Carlos azon megállapítására reagálnék, miszerint a "mind az oktatást, mind pedig az egészségügyi ellátást meg lehetne oldani üzleti keretek között". Bár kétségtelen, hogy bizonyos egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó magánpraxisok, rendelők, klinikák vannak, teljeskörű ellátást nyújtó magánkórházak azonban nem igazán működnek Magyarországon. Ennek egyszerű oka az, hogy bizonyos szolgáltatások esetében nem elegendő a betegszám ahhoz, hogy a szükséges előzetes befektetés megtérüljön, vagy egyszerűen a kezelés finanszírozhatatlan a fogyasztók számára.

Maradva az egészségügyi területen számos olyan halálos betegség van, amiben évente mindössze néhány százan halnak meg. Ezekre a kórokra soha nem lesz gyógyszer, mivel egy új készítmény kifejlesztése nagyságrendileg 1 milliárd dollárba kerül és ezt a szabadalmi védettség lejárata előtt tehát 10-15 éven belül be kell hoznia a vállalatnak. Egyszerűen kiszámolható, hogy ha egy betegségben évente ezren betegednek meg, akkor egy kezelésért majd 67 ezer dollárt kellene beszednie a vállalatnak (ami nagyságrendileg 14 millió forint), ez pedig nyilván nem lehetséges (pedig a sikertelen fejlesztések és a termelés költségeiről valamint az egyéb működési kiadásokról még nem is beszéltünk). Ugyanez a helyzet az egészségügy többi területén is. Számos kezelés nem lenne finanszírozható tisztán üzleti alapon, a megtérülést vizsgálva, az pedig (kissé buta példával) nem működik, hogy a törött kart megröntgenezik, begipszelni viszont már senki nem tudja, mert az veszteséges tevékenység lenne és ezért leépítették. Az állam szerepvállalása tehát - ahogy ezt a blogolók is sokan megállapították - elengedhetetlen az egészségügyi szolgáltatások területén, s bár elvileg az megoldható, hogy csak szabályoz, s úgy próbálja ezeket a hibákat kiküszöbölni, a gyakorlati tapasztalatok szerint önmagában ez nem elegendő.

                                                                               Jandó Zoltán