A gazdasági verseny és a sportverseny hasonlóak abban, hogy mindkettő résztvevőinek célja, hogy a lehető legrangosabb helyre kerüljenek teljesítményükkel. Mind a piac, mind a sportverseny egyfajta hajtóerő; egyre nagyobb teljesítményre, illetve hatékonyságra sarkallnak.
A társadalom elengedhetetlen hozzájáruló: létrehozza, fenntartja és működteti őket.
A legnyilvánvalóbb egyezés abban van, hogy ha csatlakozni, belépni szertnénk , annak korlátai vannak (:olyan "megoldás" nyújtása, amire szükség van a piacon és a nevezési díj, sporttagság, stb.). Mindkettőt szabályozzák (a Gazdasági Versenyhivatal és valamilyen sportszerv).
A gazdaságnak, ugyanúgy, mint a sportnak számos különböző ágazata van.
A rangosabb versenyeken a győztesek nemcsak hírnévre, de elég nagy bevételre is szert tehetnek, tehát igencsak nyereséges a sportolás is. Egy nagy bukás után a résztvevőknek nehéz újra felküzdeni magukat.
Egy szomorú tény is összeköti őket: sokan csalással igyekeznek előrébb jutni a verseny során.

A különbségek közül a leggontosabbak talán: míg a sportversenyeken többnyire ugyanazok a feltételek és körülmények, addig a piacon gyakori a változás(: valós környezetből online területre, más-más igények fellépése).
A gazdasági versenyben való folyamatos részvétel elég sok aggodalmat és stresszt okoz, ám a sportolás inkább felszabadító jellegű.
A piacon talán könnyebb céljainkat teljesíteni: sokkal többen vesztek részt gazdasági versenyben, mint sportversenyeken.
A sportolásból hamar kiöregedhetnek, a piacon azonban a kor nem számít.

Kiegészítve az előző bejegyzést, megjegyezném, hogy mind a sporteredményhez, mind a gazdasági eredményhez szükséges valamilyen mértékű adottság. Hisz profi sportoló nem válik egy tehetségtelen gyermekből, valamint gazdasági szempontból elengedhetetlen az üzleti érzék, ami szintén egy olyan adottság, ami nem mindenkinek adatik meg.
Minkét esetben elmondható még, hogy a fejlődés verseny útján jön létre, tehát úgymond rá vagyunk kényszerítve, hogy fejlődjünk, fejlesszünk, ha tartani akarjuk a lépést a versenytársakkal.
Sportban is, és gazdasági életben is megtörténhet, hogy az általunk megszerzett előny, valaki más rovására megy.
Szintén egyezés, hogy akár egy sportversenyen, akár egy gazdasági versenyben felemelő érzést nyújt egy rangos helyezés.

Az egyik hasonlóság szerintem a csapatjátékban rejlik (ha a csapatsportról beszélünk), közösen összedolgozva komoly sikert lehet elérni; segíthetik egymást a csapattársak, munkatársak, az egyéni, kimagasló adottságokat ki tudják aknázni. Mindkét verseny maximális koncentrációt igényel, nem lehet egy-egy éles szituációban lazítani, küzdeni kell, hogy a vállalat sikeres legyen, nyerjen egy pályázaton, projekt során az első helyet szerezze meg. Az előző hozzászóláshoz annyit fűznék hozzá, hogy kudarc után mindig van esély az újrakezdésre, rengeteget kell érte dolgozni, esetleg profilváltoztatásra van szükség (sportban más poszt kipróbálása). Mindkét esetben nem cél a totális háború, azonban a versenyek során nem szabad figyelembe venni a baráti/rokoni szálakat, az érzelmek nem számítanak,. A fair play egyik esetben sem jelenik meg mindig, sportban doppingszereket használnak, szabálytalankodnak a játékosok, gazdaságban csalás, korrupció igénybevételével érnek el jobb helyezést. A helytelen cselekedetek számán a sportverseny során a bírók, doppingellenőrök próbálnak javítani; míg a gazdasági megmérettetésekkor versenyhivatal, az adóhatóság tesz különböző lépéseket a tiszta versenyért.

Nagyrészt egyetértek az előttem szólókkal, viszont pár dologhoz hozzá szeretnék egy kis kiegészítést fűzni. Mint ahogy a vállalati életben sem lehet általában azonnal hatalmas sikerrel befutni, a rangosabb sportversenyekig is el kell jutni. Az addig vezető út pedig jelentős nehézségekkel van kikövezve, és pár kivétellel a fizetés sem jelentős. Szerintem így van ez a vállalatoknál is, ahol a belépési nehézségek és az egyéb tőkeráfordítások mellett a profit nem azonnal, ugrásszerűen érkezik, hanem idővel, egy lassú folyamat végén térítődnek meg a költségek, és lesz nyereséges a vállalat. Azzal nem értek teljesen egyet, hogy csak a legtehetségesebbek jutnak el a legfölsőbb szintre, hiszen hány meg hány igazán tehetséges sportoló nem kap lehetőséget a bizonyításra a lehetőségek és a megfelelő háttér nélkül. Pedig lehet, hogy egyenlő feltételrendszer mellett akár az aktuális világbajnokot is legyőznék! Az üzleti életben is végbemehet valami hasonló: lehet, hogy az egyik vállalat kirukkol egy forradalmian új termékkel, ami valószínűleg hatalmas újítást jelentene a piacon, ha nem megfelelő a termék reklámozása, hirdetése és értékesítése. Ezzel ellentétben egy másik vállalat hasonló jellegű, de az előzőtől minőségben elmaradó terméke sikeres lesz a piacon, mert a marketingezése megfelelő módon eltalálta a célcsoportot. Pedig lehet, hogy a második termék közelébe sem ér az elsőnek ...

@lollapauza: Így van, nem csak a legtehetségesebbek jutnak el profi szintre, viszont aki már ott tart, az biztos nem tehetségtelen, hiszen a megfelelő háttér mellett elengedhetetlen a legfontosabb tényező, a tehetség. (Például aki háromból háromszor nem kapja el a labdát, abból nem lesz profi kézilabdás, még akkor sem, ha ez az álma, és a megfelelő háttere is meg van hozzá. :])

Tekintve, hogy az előttem szólók a főbb hasonlóságokat és eltéréseket már megemlítették, inkább néhány állítás sarkalatos pontjait szeretném kiegészíteni vagy cáfolni.

A gazdasági élet és a sportvilág szereplőinek a száma is fokozatosan bővül. Hogy egészen történelmi távlatokba menjünk vissza: az ókori városállamokban még csak néhányan foglalkoztak egy-egy termék előállításával, a középkorban már megkezdődött a differenciálódás és a termelők számának növekedése, ugyanakkor a céhes keretek még szabályozták a piacot. Az ipari forradalmat követően a helyzet lényegesen javult, s ma már az sem meglepő, ha a például a Váci utcában egymást követő boltok tucatjai célozzák meg nagyjából ugyanazzal a kínálattal ugyanazt a célközönséget. Tehát bővül a kínálati oldal, a termelők differenciálódnak, s ezáltal fokozódik a verseny. A sportban is hasonló volt a helyzet: az ókori olimpiákon általában a városok csak 1-1 versenyzőt indíthattak, a versenyszámok nagyrészt egyetlen helyszínen zajlottak, ahol mindenki elfért, így relatíve alacsony volt a részvétel. Az 1896-os nyári olimpián 14 nemzet 241 résztvevője képviselte hazáját, míg a pekingi játékokon 204 ország több mint 11 ezer versenyzője küzdött az érmekért. Nyilvánvalóan itt már egy szűrt mezőnyről van szó, azonban ha a szűrések arányait megközelítőleg azonosnak véljük (amit okkal megtehetünk), akkor hatalmas nagyságrendi különbségekkel szembesülhetünk. A piaci szereplők száma tehát exponenciálisan növekszik, aminek megfelelően a verseny is.

A fenti megállapítás kapcsán érdemes értelmezni az említett szereplők helyét a közgazdasági modellben. A vállalatok közti versenyt úgy értelmezhetjük, mint a kínálati oldal küzdelmét a keresleti oldal kegyeiért. Ezzel szemben a sportban a kínálati oldal a szűkös forrás: minden versenyen csak 3 érmet osztanak, aranyból ráadásul csak 1-et, ezzel szemben ezekre az elismerésekre a kereslet hatalmas. Itt tehát keresleti oldalról beszélhetünk. Máris változik azonban a helyzet, ha a sportot és a gazdasági világot összemossuk - jellemzően ilyen a klubcsapatok élete: két külön "piacon" versenyeznek két külön szerepkörben. Az egyik esetben a játékosok az imént említett példa szerint küzdenek a trófeákért, a díjakért, az érmekért: szűkös kínálat mellett hatalmas kereslet. Ezzel szemben az alkalmazójuk, a klub mint gazdasági szervezet vesz részt a versenyben, s különböző tevékenységekkel a hagyományos értelemben vett piacon küzd a vásárlókért (például mezeladás, jegyeladás, a klub tőkebefektetései, stb). Sarkalatos pontja a helyzetnek, hogy a klub "márkájának" az eladása akkor szökik az egekbe, ha a csapat látványosan, közönségszórakoztatóan játszik, tehát megnyeri magának a vásárlópiacot. Itt azonban felmerül a kérdés, hogy mi a fontosabb: a személyes célokért (győzelem) való küzdés vagy a klub gazdasági érdekeinek a szolgálata (látványos játék). Erre a dilemmára tökéletes példa a spanyol Real Madrid együttese, ahol Florentino Perez 2000-es színre lépése óta minden évben ugyanezekkel a problémákkal küszködik a csapat és a vezetőség.

Érdekes kérdés a belépési korlát körüli vita. Itt ugyanis nem csak a sportversenyekre való bejutást érdemes megemlíteni, hanem magába a sportágba való bejutást és érvényesülési, megtérülési lehetőségeket is. Nem kevés példa van arra (különösen küzdősportokban), hogy sportágat váltanak a játékosok: alacsony a belépéshez szükséges tőke szintje, hiszen legtöbbször a játékost alacsony költségek terhelik a már meglévő infrastruktúra mellet, az adottságok nyilvánvalóan megvannak, ha egy hasonló ágazatban érvényesülni tudott, az átképzés pedig ebben az esetben nem jelent túlzott megerőltetéseket. A belépési lehetőségek mellett a megtérülést is vizsgálni kell, amit két személyes példával szeretnék prezentálni. Két volt osztálytársam kiváló „harcművész”: az egyik karatézik, a másik jiujitsuzik. Előbbiben sokkal nagyobb a verseny, így kiváló teljesítménye és hatalmas küzdése ellenére is „csak” Európa-bajnoki címig vitte, aminek az oka, hogy olimpiai sportág lévén hatalmas a vetélytársak köre, sokkal nagyobb a verseny, nehezebb érvényesülni. Ugyanakkor a másik osztálytársam egy szintén ismert és elismert, de nem olimpiai sportágat űz: lényegesen kisebb a versengés, kisebb az ellenfelek köre, és a srác világbajnoki címet tudott szerezni pont ugyanannyi befektetett energiával, mint a másik. A kérdés abban áll: mi számít megtérülésnek: az abszolút vagy a relatív eredmény? Vagy egy személyesebb példával: több tehetséges osztálytársam francia OKTV-n indult, én oroszon. A nagyságrendi kérdéseket tisztázva: előbbin több ezren versenyeznek, utóbbin alig százan. Ha a megtérülésként pusztán a helyezést és a felvételi többletpontokat tekintjük, akkor lényegesen jobb feltételek között versenyezhettem, s hasonló szintű készülés mellett durván eltérő eredmény született.

Az előbbi hozzászólásokból kimaradt szempontok egyike a kartell: a gazdasági élet akadályozása, korlátozása, torzítása. A gazdasági életben való jelenlétével tisztában vagyunk, ezt nem is kell firtatni. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a sport sem mentes tőle! 1982-ben egy labdarúgó világbajnokságon az NSZK és Ausztria a szabályok által még nem tiltott módon előre megállapodott a végeredményről, amely mindként fél számára kedvező volt. Később az ilyen féle kartellt, ami tehát a sportversenyeket korlátozza, torzítja, lehetetlenné teszi az ellenfelek továbbjutását, s a szabad verseny megszégyenítéseként van jelen, már betiltatott, azonban a bizonyíthatósága erősen kétes. A 2004-es EB csoportkörének utolsó fordulójában Dánia és Svédország akkor és csak akkor juthatott tovább egyszerre, ha 2-2-es, 3-3-as, 4-4-es… döntetlent játszanak, különben az egyikük kiesik. „Hatalmas” meglepetésre a baráti ország nemzeti csapata kapus- és védelmi hibákban gazdag mérkőzés végeredménye 2-2 lett.

A korábbi válaszaimban már megemlítettem egy fontos jelenséget, azonban még nem tértem ki rá: a gazdasági életben és a sportban is nagyfokú az ágazatok differenciálódása: minden egyes termék gyártásának megvan a maga mestere, a legalapvetőbb gyártási egységekig visszabontják a láncot, s mindenkinek saját szerepkört biztosítanak. Ez egyrészt garantálja a hatékonyságot, másrészt a pontosságot, mint ahogyan a középkorban történt a céhek manufaktúrákra váltásakor. A sportban hasonlóan: egyáltalán nem mindegy, hogy valaki 125 köbcentis vagy 250 köbcentis motort, netán raliautót vagy F1-es autót vezet, pedig nagyon hasonló képességek kellenek mindegyikhez.

Az újrakezdésnek egyetlen típusát szeretném konkrétabban boncolgatni: a csalás utáni újrakezdést. Ez vállalatoknál és a sportban is egyre komolyabb kérdés: egy hasonló lépéssel elveszíted a piacot, a célközönséget, a partnereket, a munkatársak egy részét, magyarul az üzleti (vagy sportéleti) hálód, az érintettek köre romokban hever, s egy teljesen újat kell létrehozni. Az újrakezdés azonban már nem azonos az elkezdéssel: a környezetednek már van véleménye a múltbeli tevékenységéről, van megítélése, előítélete, s ezeket a legnehezebb módosítani. Így tehát nem egyszerűen a belépési korlátot kell megugrani, hanem a felállított képzeteket is le kell rombolni, ami nagyon hosszú marketing- és pszichológiai folyamat.

Egy másik kérdés, ami szintén az inkorrekt lépésekkel kapcsolatos: a kémkedés. A gazdasági életben létezik ipari kémkedés, ezzel mindenki tisztában van, s nagyon nehéz kiirtani a folyamatból. Hasonlóan működik a sportban is, habár kissé más eszközökkel. Ez esetben jelentős szerepe van az elfogult, egy-egy szervezethez kötődő sportújságoknak. Szintén az egyik legjobb futballbeli példát, a spanyolokat hoznám fel: míg Madridban a Marca nevű sportújság lényegében az elnökség minden lépéséről tud, addig Barcelonában az El Mundo Deportivo tölt be hasonló, lojális szerepet. Mindkét lap napi rendszerességgel jelentet meg olyan feltáró jellegű híreket, amelyek a másik felet kellemetlen vagy hátrányos helyzetbe hozzák (és sokszor nem csak rágalmazásról van szó) – előnyt kovácsolva ezzel a pártolt félnek. Nyilvánvalóan ez esetben nem beszélhetünk a hagyományos értelemben vett kémkedésről, hiszen formailag és tartalmilag is eltér a kettő, ráadásul az előbbi csatornája általában szigorúan titkos, az utóbbié pedig kimondottan publicisztika. Érdekes kérdés lenne még tudni, hogy ezek az újságok mennyi, milyen szinten működnek együtt a klubokkal, s ezügyben egyetlen biztos példát tudnék említeni: rendre a Marca főszerkesztőkéből vagy igazgatójából lesz a Real Madrid kommunikációs igazgatója… vagy csak véletlen egybeesés?

Remélem sikerült pár érdekes (és talán provokatív) kérdést, jelenséget felvetnem, szívesen fogadom én is a véleményeket.

Mindenképp közös a sport és a gazdasági versenyben,h lehet egyéni v csapatverseny,nem elég a tehetség, hanem jó időben kell jó helyen lenni,ezenkívül bizonyos szabályok betartása mellett zajlanak, időt, erőt, kitartást és felkészültséget igényelnek, ill problémamegoldó készséget, de ami talán a legfontosabb: mindkét esetben vannak győztesek és vesztesek. Tudniuk kell a versenyfeleknek saját és ellenfeleik hibáiból egyaránt építkezni, valamint lehetőség szerint nem a másik kárára elősegíteni győzelmüket.A "fair-play" verseny ugyanakkor nem zárja ki a taktikus gondolkodásmódot.
A gazdasági verseny sokban hasonlítható a sakk játékhoz, mondhatni adott esetben a vállalat vagy cég a királynő, amelyet a játékos próbál megvédeni(előnyös helyzetbe juttatni) megfontolt lépéseivel, a megfelelő (gazdasági)figurákat megmozgatva.
A két versenytípusban a cél, a motiváló erő is hasonló, így lehet a jutalom, a kiemelkedő helyezés elérése,adrenalin...Azonban míg egy sportverseny végkimenetele többnyire órák kérdése addig a gazdaságban hetekbe, hónapokba, évekbe is telhet.Az utóbbiban a pénz fontos mozgatórugó, illetve több száz vagy ezer ember életét befolyásolhatja egy-egy rossz vagy jó döntés(pl vállalat alkalmazottait), amely több, mint akármilyen sportágban egy bármilyen csapat létszáma. Ha valaki az olimpián veszít, 4év múlva újra próbálhatja, de a másik esetben sokkal körülményesebb is lehet az újrakezdés,ugyanakkor, aki feladja az sosem fog győzni.

„Mi a közös a sportversenyekben és a gazdasági versenyben?”

Nekem egyből a „verseny” ugrott be, mint hasonlóság. Aztán elvetettem az ötletet, arra gondolva, hogy ez elég primitív válasz lenne. Tehát más gondolatmeneten indultam el.

Hasonlítsunk össze egy sportolót, egy vállalattal. Mint minden a világon, egy gondolat következménye, nincs ez másképp a sportoló és a vállalat születésnél sem. Mindkettő egy jó ötlet eredménye. Születéskor mindkettőnek megvan az alapvető célja, de ezt a célt a sportoló esetében a szülei határozzák meg, míg a vállalatnál a tulajdonosok. Ahogy egyre cseperedik a két szereplőnk, úgy kialakul a küldetésük is. Mindkettőnek az a célja, hogy Ő legyen a legjobb az adott területen. A sportolónk, ahogy nő úgy lesz egyesületi tag, igazolt sportoló és ha tartja magát alapvető céljához és küldetéséhez, európa- vagy világbajnok esetleg olimpiai aranyérmes. Ugyan ez a folyamat figyelhető meg a vállalatnál is. Minél sikeresebb egy adott évben, a következőben, már többet akar. Így ő is elindul a fejlődés/terjeszkedés útján. Eleinte egyéni vállalkozás, majd kft, zrt és végül nyrt.

Ezzel a gondolatmenettel kicsit eltértem az alapvető kérdéstől, de szerintem ebből egyértelműen látszik, hogy a két egyén ugyanúgy működik. Még alapvető céljuk is ugyanaz, annak ellenére, hogy nem azonos területeken versenyeznek. (Megszerezni a működési terület feletti „hatalmat”)

Visszatérve a fő kérdéshez, a szereplőket igazából csak küldetésük különbözteti meg. Ez most furán hangzik, mert egy embert és egy vállalatot nem lehet ilyen módon összehasonlítani, vagy mégis ?  A rövid válaszom tehát az lenne, hogy csupán a küldetésük különböző, minden más közös, csak máshogy hívjuk őket.

Ugyancsak el kell ismernem, hogy az előttem szóló kollégák töviről-hegyire kielemezték a jelentős különbségeket - így Canterához hasonlóan csak változatos, szélsőségesebb észrevételekkel illetve megjegyzésekkel tudom a jelen vitát "gazdagítani" :)

Mint ahogy azt az első post-okban is leírták a többiek, a verseny mindkét területen alapvetően csapatjátékon alapul - kellő belső együttműködés mindkét versenyszférában növeli esélyeinket. Ennek azonban érdemes felvetni a reverz formáját: ha bármely versenyszereplő struktúrájában csak egyetlen pillér is elveszti stabilitását, és megbillen (gondolva itt vállalat esetén például a megbízó-ügynök problémára, illetve csapaton belüli egyet nem értésre a Formula 1 terén), akkor szélsőséges esetben elsöpörheti az eddig elért eredményeket. Konkrétan ezzel szeretném pontosítani a fentebb elhangzott megjegyzéseket: az együttműködés léte a célok megvalósítása érdekében valóban kritikus - azonban ez számos kockázati faktort is plántál egy versenyző csapatba a folyamatos haladás lehetősége mellett. Ugyebár nincsen rózsa tövis nélkül... :)

VikiNG hozzászólásában olvastam a következő gondolatot: "A sportolásból hamar kiöregedhetnek, a piacon azonban a kor nem számít.". Erre szeretnék rácáfolni a következőképp: Mint arra előző bekezdésemben is utaltam, a sportoló/vállalat mögött álló stáb kulcsfontosságú. Sportkarrier befejezte után az évek alatt megszerzett szakértelem segítségével segítheti az illető a következő generáció előrehaladását, vagy épp egy másik neves sportoló/csapat tagjaként kortól függetlenül a szférában maradhat és alkothat.

Szeretném kiemelni a kutatás-fejlesztés rendkívüli fontosságát is mindkét területen. A gazdasági versenytársak esetén a hatékonyság növelése és a költségek csökkentése folyamatosan fennálló, versenyben maradáshoz nélkülözhetetlen feltétel - a sportversenyeket tekintve a konstans kutatás nem ennyire esszenciális, azonban néhány esetben hatalmas előnyök szerzését vonhatja magával - gondoljunk csak az elmúlt évtized főleg második felében lezajló "csodaruha-botrányra", melynek köszönhetően világrekordok tucatjai dőltek meg az úszásban elképesztően rövid idő alatt. Megjegyezném, tézismondatomat alátámasztvandó, hogy ennek kifejlesztése tökéletesen legitim volt.

A versenyhivatalok illetve sportszövetségek vizsgálódásával kapcsolatban fontos az, hogy napjainkban a szabálytalankodásokért járó büntetések mindkét szférában szigorodnak, a versenyből való kizárás gyakran ölt nemzetközi formát; e kéz motiválja erőteljesen a fair player a résztvevőket. Ezzel szemben a múlt században, például az atletizálókat nézve, nem volt lehetőség egy hazai versenyen elkövetett drogbotrány esetén a külföldi versenyeken történő részvételről való kizárásnak.

Utolsó kiemelt hasonlóságnak említeném a térbeliség szerepét. Siker elérésekor, például EB-n, régóta fennálló tradíció sportágak tucatjainál az, hogy a bajnok (illetve egyéb sikeres részvételű) ország megnyeri a kövezkező esemény rendezési jogát is. Gazdasági verseny tekintetében például egy kisebb országból származó vállalkozás jelentős előretörése felhívhatja a befektetők figyelmét a kiaknázható egyéb lehetőségekre, így az esetek zömében pozitív utóhatást válthat ki. A sportversenyek esetében a helyzet igen hasonló - a rendező ország, ha nem is befektetőket, de turistákat vonzhat, és egyéb kedvező hatásokkal nézhet szembe. Mindkét esetben a fentieknek köszönhetően a siker többek között új munkahelyeket teremthet (turizmus/új vállalatok), és általánosan fellendítheti a helyi életkörülményeket és gazdaságot.

Különbségek szempontjából a behatároltság gondolatával szeretném gondolatmenetemet nyitni. A piacon versenyző vállalatokbeli alkalmazottak, menedzserek, illetve maguk a tulajdonosok is, ha úgy adódik, legtöbbször képesek a gazdaság másik területére mozogni, ott munkát vállalni/befektetni/új vállalatot alapítani. Ezzel szemben a sportszférávan, ahol egyre jobban "elszaporodnak" a profi sportolók, ilyesféle relokálódásra aligha van lehetőség - különösen nem az újrakezdésre. Ha egy illető pontot tesz sportolói karrierje végére, mint már írtam, tud egyéb sporttal kapcsolatos tevékenységet folytatni, munkát vállalni - azonban választási lehetősége jelentősen beszűkültebb fog maradni, és így nehézségekkel fog küzdeni.

Következő gondolatom az ismertség megszerzése. Piaci területen a piacgazdaság, a globalizáció és esetünkben az európai integráció kiteljesedése, elmélyülésének folyamata az országhatáron belülre jutnak a külföldi, ismert vállalatok, melyek kedvezőbbnél kedvezőbb ajánlatokkal "bombázzák" a fogyasztói társadalmat. Viszonylagos ismertség megszerzéséhez - még országos szinten is! - a frissen alapult vállalatoknak egyre nagyobb erőfeszítésekre van szükségük - míg a sportszférában a helyi és országos bajnokságok meglétének köszönhetően fokról fokra, progresszíven törhet előre a sportoló, és jelentősen könnyebben nőheti ki magát (a hangsúly a nehézségi viszonyokon van, természetesen az ilyesféle lépcsőzetes haladás a gazdasági versenyzők körében is észrevehető lehet).

Legutolsó kifejtésem a határokhoz kapcsolódik, melyről oly sokszor hallhatunk spekulációkat az olimpiák (ezen belül a "rekorddöntés tipikus sportja", az úszás) vagy éppen a technikai fejlődés kapcsán. Az ember fizikai teljesítőképessége limitálva van, valahol kemény korlátba ütközhetünk ilyen szempontból - természetesen ha a konstant evolúciót figyelembe vesszük, akkor akármi meglehet, de a tempó bizonyosan lassuló tendenciát fog mutatni az elkövetkező években. A gazdasági verseny fejlődésre való ösztönzése ugyanúgy állandó fog maradni, mint a sporté is, azonban itt (belegondolhatunk például a miniatürizáció esetbe) számos téren a határ szinte csak a csillagos ég - semmi nem gátolja a kreativitásnak, az innovációnak, az egyre jobb és hatékonyabb eljárások alkalmazásának elterjedését és folyamatos továbbfejlesztését. Ezutóbbi véleményem természetesen vitatható, kifejtése kizárólag személyes nézőpontomból indul ki. :)

Ezzel a gondolattal zárnám - remélem, hogy konstruktívan tudtam a hozzászólni a téma megvitatásához!

Amint az előző hozzászólásokból láthatjuk,rengeteg párhuzamot vonhatunk a sportverseny és a gazdasági verseny között.
Én egy kissé absztrakt kapcsolódási pontot fedeztem fel.
Hasonlóságot fedezhetünk fel a sportfogadások és a tőzsdei kereskedések között.Vizsgáljuk csak meg! Egy befektető tanulmányozza a vállalatok teljesítményét,gazdasági mutatóit,beszámolóit, mérlegeit, mielőtt részvényüket megvásárolná.

Egy sportfogadás alkalmával ugyanez a folyamat megy végbe.Egy gyakorlottabb játékos alapos előtanulmányokat végez a játékszelvény kitöltését megelőzően.Az illető figyelemmel kíséri,értékeli a csapat teljesítményét,követi a mérkőzések végeredményét,kockázatelemzést végez.( hányas szorzóval,milyen összegben érdemes fogadni)Ezt követően jelöli csak be választását a totó/tippmix szelvényen,vagy köt fogadást egyéb fórumokon.Ha belépünk egy lottózóba, a tőzsde leképeződést fedezhetjük fel,ahogy a játékosok a kivetítőre merednek(akárcsak a tőzsdei távírógépet néznék),vagy ahogy az újságok sportrovatát tanulmányozzák.
A "befektetés" után hasonló várakozással,és izgalommal várják az eredményt,mint a részvénytulajdonosok.
Egy vállalat számára éppúgy motivációt jelent a részvényesek bizalmának megnyerése és fenntartása, mint ahogy motiváló erőt jelent egy csapatnak ha sokan fektetik bizalmukat a teljesítményükbe.
Eltérés azonban,hogy míg a vállalatnak érdeke fűződik részvényei eladásához,addig a csapatoknak nem célja,hogy sokan fogadjanak rájuk,noha kedvező a széles szurkolói tábor.

Egy másik párhuzam lehet,a vállalatok és a sportegyesületek felépítése.A sportszervezeteknél is megtalálható a belső érintettek tagozódása.A "munkavállalói réteg" alatt magukat a sportolókat értjük,az edzőket menedzserekként foghatjuk fel,tulajdonosként tekinthetjük az iskolákat,vállalatokat,azon szervezeteket,melyeknek keretében a csapat működik.

Remélem,hogy sikerült pár értékes gondolatot hozzáadnom a témához,vagy másoknak újabb ötleteket adni.

Az előttem szólók reakcióiból három mondatot szeretnék kiemelni, és egy kicsit továbbfűzni.

"egy embert és egy vállalatot nem lehet ilyen módon összehasonlítani, vagy mégis ?"

Napjainkban a vezető sportágakban (kosárlabda, labdarúgás, kézilabda, forma-1, stb) lényegesen nagyobb a klub/egyesület szintű versenyzés jelentősége, mint a válogatott szereplésé. Nemzeti alapú versenyek, mérkőzések sokévente vannak, míg klubszintűek minden évben, minden héten. Azonban fontos észrevenni, hogy ebben a rendszerben a játékos már nem pusztán humánumként van jelen, hanem egyre inkább egy olyan termékként, amely a teljesítményével önmagát kell, hogy reklámozza, s ezáltal lesz esélye olyan csapatba kerülnie, amelyben a céljait realizálhatja. Hogy az általános megjegyzések után konkrét példával éljek: a mai labdarúgásban egyre nagyobb problémát jelent (különösen az amerikai és délkelet-ázsiai mágnások belépésével) a játékosok adásvétele. A sportoló kvázi egy birtokolt tárgy, amely különböző képességekkel rendelkezik, akárcsak egy autó vagy egy számítógép, s annak megfelelően válogatunk az attribútumok között, hogy milyen célokat szeretnénk szolgálni velük. A játékosnak egyre kevesebb beleszólása van ezekbe a dolgokba, egyre inkább a pénz irányába megy el a dolog annak ellenére, hogy a különböző vezető szervek ez ellen egyre erősebben próbálnak fellépni. Ily módon tehát a versenyző egyre inkább beintegrálódik az üzleti világba, és gyakran sokkal fontosabb az önreklámozás, az eladhatóság, az eredet, mint a tényleges teljesítmény. Ahhoz, hogy valaki azokkal a technológiákkal (értsd ezalatt a sportruházatot - úszás; az infrastruktúrát, a kimutathatatlan doppingszereket) rendelkezzen, amelyek segítségével versenyt lehet nyerni, vagy amerikainak kell születni, vagy hatalmas önmarketinggel belopni magát a nagy sportszergyártók legszűkebb támogatottainak körébe.

"A sportversenyek esetében a helyzet igen hasonló - a rendező ország, ha nem is befektetőket, de turistákat vonzhat, és egyéb kedvező hatásokkal nézhet szembe."

De, egy sportverseny igenis vonzza a befektetőket. Mivel lehetne például jobban reklámozni egy céget, egy terméket, mint hogy egy világbajnokságon vagy olimpián, amit emberek százmilliói követnek a televízióban, mindenhol ott van a logójuk, a termékük, esetleg a sportrendezvényt, a sportcsarnokot nevezik el magukról, vagy a versenyzők támogatásával rajtuk helyeznek el reklámanyagot. Egy-egy ilyen alkalomba nagyon megéri befektetni, mert hatalmas lehet a profit. Mindemellett nagyobb kaliberű versenyekhez infrastrukturális fejlesztésekre is szükség van, amelyekben szintén erőteljesen érdekeltek lehetnek a vállalatok. Egy-egy ilyen sorozat megrendezésében hatalmas pénz van a turizmuson kívül is. (Egészen más kérdés a budapesti olimpia kapcsán, hogy egy hatékony piacról beszélhetünk-e, gyorsan megtérülnének-e a befektetések...)

"míg a sportszférában a helyi és országos bajnokságok meglétének köszönhetően fokról fokra, progresszíven törhet előre a sportoló"

Természetesen ideális esetben így működik, és a személyiség fejlődése szempontjából a legjobb opció is. Azonban rengeteg ellenpéldát lehetne felsorolni elsősorban az egyéni versenyek között (tenisz, úszás, de jelen van a csapatsportokban is), amikor valaki nem progresszívan kerül a figyelem középpontjába, hanem egy-egy hirtelen ugrás, egy "boom" alkalmával. Ez esetben az "értékpapírjai" (ha maradunk az előző sportoló = termék durva leegyszerűsítésnél) hirtelen az egekbe szöknek, ám mégis sokan fektetnek az ilyen, általában fiatal sportolókba, reménykedve a további fejlődésben. Gyakran azonban ez volt a csúcsteljesítmény, a fejlődés megáll, és progresszívan "visszakerülnek" az őket megillető helyre. Vannak tehát ilyen anomáliák is... :)

A szintézis elérése céljából az előttem lévő kommentek gondolatait nem ismételném, ezeket a gondolatokat csak tovább bővíteném a sajátjaimmal, viszont közülük mindenképp kiemelném cantera-t, mert szerintem egy igen fontos gondolatot ragadott meg.

A sportversenyről okkal juthat eszünkbe a gazdasági verseny, hiszen a sport is, azonkívül, hogy extrakurrikuláris tevékenység, amelyet hobbiként vagy amatőrszinten űzhetünk, nem csak hivatásként vehetjük figyelembe, hanem piacként is, amely nagysága miatt nem elhanyagolható. Példaként hoznám fel a fogadóirodákat, a különböző csapattulajdonosokat. Az Amerikai Egyesült Államokban 2007-ben a fogadóirodák éves bruttó bevétele 92,27 milliárd dollár volt, ennek jelentős része a sporttal kapcsolatos fogadásokból származott. Cristiano Ronaldo 17,06 millió, Lionel Messi 13,74 millió dollárt keres évente, ehhez jön hozzá a reklámszereplésekből származó bevétel. (Aki érdeklődő, nézze meg Magyarország 100 leggazdagabb emberét kontrasztként.)

Ezeket a számadatokat megszemlélve érthető, hogy a csapatok tulajdonosai, az edzők és maguk a játékosok is a különböző döntéseknél minél több szempontot igyekeznek figyelembe venni, hogy a legkedvezőbb döntésre jussanak, és ezáltal a lehető legnagyobb sikert és a legnagyobb pénzbevételt érjék el, így a sportversenyek gazdaságilag is vizsgálhatóvá vállnak. Ám ez egy olyan modell, amelyben minden játékos döntésének eredményessége (pl. jobb sarokba rúgjam vagy középre) a többi játékos döntésétől függ (pl. a kapus elvetődik e vagy egyhelyben marad). Ebben a helyzetben az individuum a döntését úgy hozza meg, hogy mérlegeli a többi szereplő lehetséges döntéseit, és ezekből a legvalószínűbbet próbálja kiválasztani. Ráadásul ez a döntést nem mindig csak a racionalitás hajtja hanem a túlzott önérdekkövetés. (Pl. a kapura lövés esetében, egy rosszabb pozícióban lévő játékos lő, ahelyett, hogy passzolna.)

A csapat felépítése hasonlítható a vállalatéhoz. A résztvevőknek nem csak az egyedi teljesítménye számít, hanem az egymás közötti kommunikációjuk is, a vállalat nem csak egyének halmaza, hanem egy közös célért való együttműködés. Hogy a focival kapcsolatos példasort folytassam, nem elég összevásárolni több kiemelkedő képességekkel rendelkező játékost, hanem azoknak a játékának illeszkednie kell egymáshoz.

„’míg a sportszférában a helyi és országos bajnokságok meglétének köszönhetően fokról fokra, progresszíven törhet előre a sportoló’

Természetesen ideális esetben így működik, és a személyiség fejlődése szempontjából a legjobb opció is. Azonban rengeteg ellenpéldát lehetne felsorolni elsősorban az egyéni versenyek között (tenisz, úszás, de jelen van a csapatsportokban is), amikor valaki nem progresszívan kerül a figyelem középpontjába, hanem egy-egy hirtelen ugrás, egy "boom" alkalmával.”

Ezt kibővíteném azzal, hogy bár igaz, hogy bár a sikert sokszor csak egy pillanat, egy szerencsés helyzet hozza meg, ahhoz, hogy odáig valaki eljusson sokszor egy korán meghozott döntés szükséges, sportakadémián való tanulás, így azt a pillanatot akár egy évtizednyi tanulás is megelőzheti.

Emellett kiemelném még közös pontként a csalásra való lehetőséget is. A csalást a szabályok általában nem engedik, de a csalás nem tisztán definiálható, így hiába tűnik valami amorálisnak, mégsem számít csalásnak. Ilyen például az eredmények megszépítése, amellyel a piaci környezetet, vagy amennyiben az ügyvezetés csinálja, a tulajdonost megtéveszthetik, így a meghozott döntés nem mindig a legmegfelelőbb. Vagy ilyen lehet a sportban a sérülés, vállalatoknál a kár eltúlzása.

Mint aktív sportoló úgy vélem, hogy sok mindenben egyezik a kettő. Mind a kettőből egyszerű kilépni de belépni nagyon nehéz, fel kell mérni a versenytársakat és fel kell fejleszteni magunkat minimum ugyan arra a szintre legalább is kezdetként. Ez mind inspirálja és célt tűz ki az embernek. Amiben még hasonlít, hogy vannak olyan ágak amelyek kiemelkedő eredményeit kiemelik van amelyiket meg sem említik. Nem mindenkit vesznek számba és ez véleményem szerint nem jó. Egy alapvető különbség van szerintem a két verseny között, a sportnál lehetséges a vetélytársak barátsága míg a másikban nem mivel az sokkal jobban belefolyik a mindennapi életünkbe, sportverseny nincs minden nap míg a piaci versengéssel nap mint nap szembesülnek az emberek amint elmennek dolgozni. Olyankor tudok elképzelni esetleges barátságot amint valaki pontosan tudja hol a helye a rangsorban tudja mire képes és nem is vágyik sokkal többre így a legmagasabban állók számára még sem akkora vetélytárs. Nekem van mindig egy mottóm a versenyeken mi nem ellenségek vagyunk hanem ellen felek és ez addig tart amíg a verseny folyik amint szünet van a két forduló között ez megszűnik legalább is számomra. Mind a két versenyt súlyos szabályok határolják de mindig lehet találni kibúvót amit sokan tudatosan keresnek is.
Amit még különbség ként tüntetnék ki az az, hogy a sportverseny egy abban a bizonyos pillanatban adott teljesítmény az eredménybe konkrétan nem számít bele a vele töltött munka(pl.:az úszásnál senkit sem érdekel, hogy a múlt héten kétszer ilyen gyorsan úszott), míg a piacon ez egy hosszadalmas folyamat ami nem egy aktuális egy pillanatban hozott teljesítmény hanem éppen milyen felmérés alapján lehet havi vagy éves eredmény.